Na jó, a nárcisztikus pasitól is mentsen, meg a többi hasonlótól, de az már egy másik cikk témája, most csak a Bólogató Jancsiról beszélek. Jancsi ugyanis nagyon szimpatikus az első randin, szinte mindig. Nagyon szépen tud bólogatni, mindenre, kivétel nélkül, amitől az ember lánya hihetetlenül boldognak érzi magát, hiszen úgy érzi, megütötte a főnyereményt.
Mert ugye Jancsi mindennel egyetért.
És az milyen mesés már, hogy egy pasi, mondom, PASI, mindennel egyetért, amit egy nő mond? Hát nem egy álomférfi? Herceg fehér lovon? Aki pont ugyanazokat szereti, mint ti? Igaz, túl vagytok már egy tucat randin, és a srác bólogatott, hogy imádja a rózsaszínt, de még nem volt rajta egyszer sem semmi hasonló árnyalat. Na mindegy.
Jancsi csak akkor kezd idegesítő lenni, mikor kiderül, hogy nincsen önálló véleménye, és a szókincse kimerül a „jó, rendben, oké, legyen” szavakban. És Jancsi akkor is bólogat, ha leszidjátok, hogy milyen nyámnyila, pedig erre azért legalább dacból védekezni kezd az ember.
Jancsi egyre kevésbé lesz vonzó a szemetekben. A sok bólogatás után szinte könyörögnétek egy kis nemleges fejrázásért, de hiába, Jancsiból ez a funkció gyárilag kimaradt. Hiába provokáljátok, bántjátok, olyankor is legfeljebb abbamarad a bólogatás. Nincs konfliktus, csak hallgatás, édesdednek tűnő szótlanság. Pedig lassan már odáig juttok, hogy Jancsi kiabáljon már, és legyen benne legalább annyi, hogy amikor megkérdezitek, hová menjetek este, akkor mondjon egy helyet, ne mondja azt, hogy ahová szeretnél drágám, azt meg főleg ne, hogy neki mindegy. Legyen önálló, magvas gondolata. Akarata.
Bár ha már magokról van szó, egy idő után azt veszitek észre, hogy Jancsi időközben szép szobanövénnyé vedlett, és a ti kezetekben pedig ott díszeleg egy locsolókanna.
Aztán már az sem. A növény elszárad, ti pedig kidobjátok a komposztálóba.
