Mindig is irigyeltem Móra Ferenc fantasztikusan szép novelláját arról, ahogy édesanyja tanította meg írni a jégvirágos, egész télen ki nem olvadó apró üvegtáblán.
Olyan szép, olyan szívbe markoló történet, ahogy az öreg, munkában megráncosodott, cserzett ujjak tanítják írni a kicsi gyerekkezet.
Nekem nincs ennyire szép történetem, de azért van közöm a jégvirághoz.
Az első az életemben tetten érhető ingázáshoz köthető. Középiskolás korom óta vonatozom. Először a párkapcsolat, a szerelem ültetett vonatra, később a felsőoktatás, most meg a munka miatt kattog alattam a vonatkerék.
Télen is utazom, úgy, mint más, és higgyétek el, minden rosszindulat nélkül közelítem meg a kérdést, amikor azt állítom, akad néhány rémületes élmény, ami a vonatozáshoz köthető. Az egyik ilyen egy jégvirágos történet.
Nagyon elakadtunk
Alig haladtunk egy órát, elakadt a vonat. Két állomás között óriási hófúvásban. Lehetetlen volt a továbbhaladás. Bár a vonatfolyosón volt már csak hely a felszálláskor is, nem aggódtam. Utaztam már állva sokszor. Nem olyan hosszú az út a Balaton meg Budapest között. Másfél óra bírható.
De a vonat akkor és ott nagyon elakadt, szaladtak az órák, és hiába küzdöttek, a vonat kezdett kihűlni. A folyosón különösen hideg volt. Sokan álltunk a folyosón, leülni nem lehetett, elfáradtam nagyon, és hát csak 16 éves voltam.
Egyedül utaztam. Fáztam, fáradt voltam és elfáradtam. Meg pánikoltam is. Az eszembe se jutott, hogy tényleg nagy a baj, nem mértem fel.
A vonat a puszta kellős közepén rekedt, nem egyszerű a megközelítése, nincs fűtés, és senki sem tudja, mennyi időt kell még ott töltenünk.
Azon feszültem, mit szólnak a kollégiumban, olyan nincs, hogy én nem érek vissza időre.
Lenyúztuk a jeget az ablakról éjfélre
Elsírtam magam. Próbáltam titokban tartani, csendesen folytak a könnyeim, és szégyelltem magam miatta. Én, aki mindig ura vagyok az életemnek, lám, egy kis vonatmalőr, és már kicsordulnak a könnyeim. Hiába titkoltam. A mellettem álldogáló fiatalember kiszúrta könnyeim, próbált vigasztalni. Ám én is olyan vagyok, mint minden nő, minél inkább rám figyelnek, annál jobban nekikeseredek.
Akkor cselhez folyamodott, elővett egy tompa ceruzát a táskájából, és elkezdett rajzolni az ablakra, amire addigra már szépséges mintákat csókolt a hideg. Először béna kis rajzok születtek.
Egy napocska. Ház kerítéssel, csaholó kutya. Aranyos volt nagyon a fiú. Játszani kezdtünk. Rajzold le, mire gondolok. Fejezd be a szót helyettem. Mire vágysz most? Mi lesz veled húsz év múlva? Lenyúztuk a jeget az ablakról éjfélre. Akkor másik ablakhoz kértük magunkat. Játszottunk tovább. Átrajzoltuk a telet ábrándokkal. Valamikor később egy kisgyerekes család megelégelte, hogy órák óta állnia kell, balhét csaptak, megindult a cserebere, beülhettem én is egy fülkébe. A fiú a folyosón maradt. Amikor végre hajnalban megindult a vonat, és leszálltunk a Déliben, szem elől tévesztettük egymást. Nagy volt a tömeg, mindenki tolakodott.
A mostani életemben nincs már jelentősége a dolognak, de az az este azért szép volt. És így üzenem szívből: remélem, teljesültek az álmaid, jégvirág-varázsoló fiú!
