Tudjátok, írtam már róla, én mindenhol eltévedek. Tájékozódási képességem nulla és a helyzet az átlagosnál is rosszabb, ha feszült vagyok, ciklusom van, vagy túl sok inger ér egyszerre. A közlekedés meg pont olyan. Százfelé kell figyelni, nem csoda, ha nem találom a helyes utat, nem tudom, melyik sávban kell haladni és nem térek le soha a megfelelő helyen. Azt, hogy jobbra indexelek és balra kanyarodok, nem minősítem.

Az autóvezetés azonban csak az egyik területe a tájékozódási kihívásnak, és ugyan a saját városomban is képes vagyok megrettenve keresni azt az utat, amelyen egyébként százszor jártam már, van az úgy, hogy nem lelem. Miért? Nem tudom. Más a napszak, túl korán van, vagy éppen késő. Esetleg megváltozik valami, amit addig tájékozódási pontnak használtam.

Tavaly nyáron egy zöld Trabant hozott zavarba. Illetve a hiánya tréfált meg. Az a zöld Trabant ugyanis évekig állt az út szélén, éppen ott, ahol nekem jobbra kellett fordulnom. Aztán egyszer csak eltűnt. Jobbra fordultam? Á, dehogy! Kilométerekkel később kaptam fel a fejem, a fenébe, most meg hol járok?

De van ennél rosszabb is, és nem a parkoló, meg a zónák, meg hogy sose tudom, hol keressem az autóm. Ezt már megszoktam, időt hagyok rá. Elsőre úgyse lelem meg.

Forrás:

Pexels

Tavaly nyáron azonban néhány hónapig albérletbe költöztem. Sorház, tetőtéri lakás, pokoli volt a forróság, még most, a zimankóban se sírom vissza. Igyekeztem minél kevesebb időt a lakásban tölteni. Húztam a munkát, az időt, a hazaérkezést. Éjfél körül mégis hazavitt a szükség. Leparkoltam, két kezem tele csomagokkal – ismeritek a helyzetet, ugye, amikor lábbal csukjátok le a csomagtartó fedelét és még a fületeken is táska lóg? Na, ez egy ilyen helyzet volt. Meg töksötét.

Mentem, ahogy szoktam, nyitottam volna a zárat, de nem ment bele a kulcs. Csomagok a járdán, dugdostam a kulcsot, dühöngtem. Miért nem szóltak, hogy lecserélték a zárat? Vagy csak én bénázok, elromlott. Eszembe se jutott, nem is olyan régen tanultam meg „feltörni” a zárat… na jó, egy lakatot. De mondom, éjfél múlt, későre járt. Kínomban felcsöngettem a mellettem lakó szomszédot (sose láttam), hogy ugyan már, nyisson ajtót nekem. Szorongva csengettem azért, ciki volt a helyzet. Szerencsém volt, a lány még ébren, előttem érkezett haza, gond nélkül ajtót nyitott. Felcuccoltam, felcaplattam az ötödikre. Hogy aztán surranjak vissza sutyiban – meg ne lásson senki –, maradjon titokban ottjártam. Akkor jöttem rá ugyanis, hogy nem a zárral volt a gond: másik lépcsőházba kértem be magam. Az enyém, nos, az egy ajtóval balra van.

Meséljek még? Volt rosszabb is.

A lányom szülése közben elment a hangom. Nem voltam náthás, nem is üvöltöztem, de lehet, mégis. Lehetett valami nagy erő, ami megfeszítette a torkom, a hangszálaim, mert napokig nem tudtam beszélni. A szülést követő második napon – még a kórházban voltunk – felküldött a nőgyógyász a fül-orr-gégészetre, nézzenek már rá a torkomra, mi lehet a baj. Felmentem, megvizsgáltak, nem találtak semmit. Majd visszajön a hangja, ha lesz mit mondania – biztatott az orvos kedvesen.

Azt a helyzetet így pakoltam el magamban. Na, de most másról mesélek. Arról, hogy véget ért a vizsgálat, kiléptem a szobából és esküszöm, fogalmam se volt, hogy találok vissza a saját kórtermembe, a kisbabámhoz. Tanácstalanul, zavartan álldogáltam egy lift előtt, azt tudtam, hogy lefelé kell majd menjek, de nem jött a lift, hiába nyomtam a gombot. Álldogáltam egy darabig, míg végre segítséget kértem. Nos, az az igazság, hogy egyetlen emeletet kellett csupán lesétálnom ahhoz, hogy célba érjek. Ugyanaz a szárny, ugyanaz a folyosó, csak egy emelettel lejjebb.