Egyéb kategória

Kérek egy GPS-t a karomba – Ilyen az élet, ha a tájékozódási képességetek nulla

Mások plasztikai műtétre vágynak, én nem bánnám, ha megengedné a technika és a tömeg számára is elérhető lenne a bőr alá ültethető GPS. Na nem azért, hogy a nagy testvér figyelje a mozgásom. Én akarok végre nagy kitérők nélkül időben és pontosan célba érni.
vous - 2016.01.17.
Kérek egy GPS-t a karomba – Ilyen az élet, ha a tájékozódási képességetek nulla

Tudjátok, írtam már róla, én mindenhol eltévedek. Tájékozódási képességem nulla és a helyzet az átlagosnál is rosszabb, ha feszült vagyok, ciklusom van, vagy túl sok inger ér egyszerre. A közlekedés meg pont olyan. Százfelé kell figyelni, nem csoda, ha nem találom a helyes utat, nem tudom, melyik sávban kell haladni és nem térek le soha a megfelelő helyen. Azt, hogy jobbra indexelek és balra kanyarodok, nem minősítem.

Bár mentségemre szolgáljon, nem én vagyok az egyetlen közveszély az utakon, mégis halad a forgalom.

Az autóvezetés azonban csak az egyik területe a tájékozódási kihívásnak, és ugyan a saját városomban is képes vagyok megrettenve keresni azt az utat, amelyen egyébként százszor jártam már, van az úgy, hogy nem lelem. Miért? Nem tudom. Más a napszak, túl korán van, vagy éppen késő. Esetleg megváltozik valami, amit addig tájékozódási pontnak használtam.

Ott kanyarodok jobbra, ahol…

Tavaly nyáron egy zöld Trabant hozott zavarba. Illetve a hiánya tréfált meg. Az a zöld Trabant ugyanis évekig állt az út szélén, éppen ott, ahol nekem jobbra kellett fordulnom. Aztán egyszer csak eltűnt. Jobbra fordultam? Á, dehogy! Kilométerekkel később kaptam fel a fejem, a fenébe, most meg hol járok?

De van ennél rosszabb is, és nem a parkoló, meg a zónák, meg hogy sose tudom, hol keressem az autóm. Ezt már megszoktam, időt hagyok rá. Elsőre úgyse lelem meg.

Maradjon titok, hogy ott jártam

Forrás:
Pexels

Tavaly nyáron azonban néhány hónapig albérletbe költöztem. Sorház, tetőtéri lakás, pokoli volt a forróság, még most, a zimankóban se sírom vissza. Igyekeztem minél kevesebb időt a lakásban tölteni. Húztam a munkát, az időt, a hazaérkezést. Éjfél körül mégis hazavitt a szükség. Leparkoltam, két kezem tele csomagokkal – ismeritek a helyzetet, ugye, amikor lábbal csukjátok le a csomagtartó fedelét és még a fületeken is táska lóg? Na, ez egy ilyen helyzet volt. Meg töksötét.

Mentem, ahogy szoktam, nyitottam volna a zárat, de nem ment bele a kulcs. Csomagok a járdán, dugdostam a kulcsot, dühöngtem. Miért nem szóltak, hogy lecserélték a zárat? Vagy csak én bénázok, elromlott. Eszembe se jutott, nem is olyan régen tanultam meg “feltörni” a zárat… na jó, egy lakatot. De mondom, éjfél múlt, későre járt. Kínomban felcsöngettem a mellettem lakó szomszédot (sose láttam), hogy ugyan már, nyisson ajtót nekem. Szorongva csengettem azért, ciki volt a helyzet. Szerencsém volt, a lány még ébren, előttem érkezett haza, gond nélkül ajtót nyitott. Felcuccoltam, felcaplattam az ötödikre. Hogy aztán surranjak vissza sutyiban – meg ne lásson senki –, maradjon titokban ottjártam. Akkor jöttem rá ugyanis, hogy nem a zárral volt a gond: másik lépcsőházba kértem be magam. Az enyém, nos, az egy ajtóval balra van.

Melyik lépcső, hol a lift?

Meséljek még? Volt rosszabb is.

A lányom szülése közben elment a hangom. Nem voltam náthás, nem is üvöltöztem, de lehet, mégis. Lehetett valami nagy erő, ami megfeszítette a torkom, a hangszálaim, mert napokig nem tudtam beszélni. A szülést követő második napon – még a kórházban voltunk – felküldött a nőgyógyász a fül-orr-gégészetre, nézzenek már rá a torkomra, mi lehet a baj. Felmentem, megvizsgáltak, nem találtak semmit. Majd visszajön a hangja, ha lesz mit mondania – biztatott az orvos kedvesen.

Én a magam részéről úgy gondoltam: annyira gyönyörűnek láttam a kislányom, hogy elállt a szavam.

Azt a helyzetet így pakoltam el magamban. Na, de most másról mesélek. Arról, hogy véget ért a vizsgálat, kiléptem a szobából és esküszöm, fogalmam se volt, hogy találok vissza a saját kórtermembe, a kisbabámhoz. Tanácstalanul, zavartan álldogáltam egy lift előtt, azt tudtam, hogy lefelé kell majd menjek, de nem jött a lift, hiába nyomtam a gombot. Álldogáltam egy darabig, míg végre segítséget kértem. Nos, az az igazság, hogy egyetlen emeletet kellett csupán lesétálnom ahhoz, hogy célba érjek. Ugyanaz a szárny, ugyanaz a folyosó, csak egy emelettel lejjebb.

Én azonban abban a helyzetben, segítség nélkül, térképpel se találtam volna vissza. Ennyit az anyai ösztönökről.

Ajánlott cikkek

Top cikkek

Világ

Már csak a szakdolgozat választ el a diplomádtól?
Világ
Már csak a szakdolgozat választ el a diplomádtól?
vous - 2023.01.19.
Minden gólyát a szakdolgozattal riogatnak, akik ezt persze rendszerint nem veszik komolyan, hiszen még annyira távolinak tűnik, és amúgy is az új élethelyzet felett érzett eufória tompít minden aggodalmat.

Otthon

Kényelem és praktikum egy szűkebb nappaliban is
Otthon
Kényelem és praktikum egy szűkebb nappaliban is
vous - 2023.01.26.
Amikor a nappalinkat rendeznénk be, az elsődleges szempontunk egyértelműen a kényelem, hiszen ez az a helyiség, ahol általában a legtöbb időt töltök, és ahol vendégeket is fogadunk. A helyiség mérete azonban olykor határt szab a lehetőségeknek: a praktikus helykihasználásra is figyelmet kell fordítani amellett, hogy egy kellemes hangulatú, jól használható nappalit szeretnénk kapni. Szerencsére a széles bútorválaszték ebben mellettünk áll.