Mikor bújtál legelőször maszk mögé, ami emlékezetes maradt számodra?
Nekem ez az egész tinédzserkoromban kezdődött, amikor vidéken, igazi tanyákon éltünk. Budapesten születtem, de sokat vándoroltunk, a városi és a tanyasi szubkultúra pedig elég erősen ellenkezett egymással.
11-12 éves lehettem, amikor visszaköltöztünk Budapestre, rám pedig nagy hatással voltak azok az igazi, hatalmas szőrmekucsmák, amiket imádtam, és kaptam egyet a szomszéd bácsitól. Na, én ezt a kucsmát teleaggattam dinoszauruszos és űrhajós jelvényekkel, egyébként sokáig űrhajós szerettem volna lenni.
Nagypapám varázslatos lódenkabátjához skót szoknyás miniszoknyát húztam, és tulajdonképpen így sikerült feljönnöm Pestre.
Gondoltam, megadom a módját annak, hogy az én kis világomat felcsempésszem. A ’80-as években eléggé furcsán néztek rám a metróban, az öcsém persze velem volt, de a szüleim azért furcsállották.
Mit jelentenek neked ezek a maszkok, jelmezek?
Szerintem minden maszk segít kicsit kitárulkozni. Olyan ez, mint a szobák enteriőrje, egy embernek az öltözködése, ami valamiféle döntést, hovatartozást jelez, vagy éppen a nem tartozást sehova. Picit a belsőnek a kivetülése, merrefelé tartok, honnan jövök, mi dúl bennem legbelül.
Ha valaki maszk mögé bújik, az meg meri mutatni a személyiségének egy más árnyalatát. Akkor nem az a kötelező valaki, akinek meg kell felelnie a társadalmi elvárásoknak.
A maszk szabaddá tesz. Kell egy kis rejtőzködés, hogy az ember kinyíljon, előbújjon. Ez a szemlélet pedig nekem tinédzserkorom óta megmaradt, a gimnáziumból ezermilliószor hazaküldtek, mert végtelen volt a tárháza a fantáziámnak, hogy mit vegyek fel, ami nem tinis és nem csajos, kicsit lázadós, de bohókás, megbotránkoztató, de azért vicces.
Aztán szerencsére megtaláltam azt a fórumot, a színpadot, ahol ezt nagyüzemben lehet véghez vinni. Sokan kérdezik, nem fárasztó-e, hogy mindig meg kell felelni, de nem kell nekem senkinek megfelelni, hála a jó égnek, és van közönség, aki szívesen fogadja az őrületeimet. (Nevet.)
Én mindig próbálok olyan dolgokat magamra aggatni, amik valami ellen, valami mellett vannak, valamire felhívják a figyelmet.
Persze nem szeretnék se belemagyarázni, se megmagyarázni dolgokat, csak nagyon erős jelzésekkel és színekkel dolgozom. Picit sámánisztikus, picit megbotránkoztató.
Rengeteg vad és olykor sokkoló arcodat láttuk már, de van neked egy romantikus oldalad is, nem?
Abszolút, hogyne. Hála a jó égnek.
Melyik az igazi arcod? Vagy ez mind te vagy?
Ez mind én vagyok. Ráadásul mindenkinek van ennyi színe. Én ezt mindig úgy váltogatom, hogy nagyon igaz legyen az én jelenlétem, és mindig az utolsó pillanatban. Szerencsére egy nőnek millió színe van.
Amikor nagyon csúnyának sminkelem, ábrázolom magam, akkor belül egy nagy turbulencia van bennem.
A terhességgel és az anyasággal csak még színesebb lett ez a paletta, merek még inkább nő lenni, merek felnézni picikét magamra. Egyszóval én vagyok a hibbant királylány és a lázadó bérgyilkos is.
Az anyasággal mennyire változott meg az énképed és a színpadi megjelenésed?
Sokkal erősebb lett, és színesebb. A vadság, az őserő, az elementaritás mindig adott volt, ehhez jött hozzá, hogy merek nő lenni, szép lenni, magamnak merek esetleg fenséges lenni, legalábbis ezeket belülről megélni. Merthogy minden nőnek meg kéne élnie ezt.
És otthon milyen vagy?
Tróger. Ez a legjobb szó rá. A nagynénikém szokta mondani, aki teológus, hogy kislányom, örülök, hogy nem vagy hiú. Na, ilyenkor tudom, hogy nagyon rosszul nézek ki. (Nevet.) Én a színpadon kiélem magam, így a kisfiam szerint otthon deszkásnak öltözöm. Általában kényelmes cipőkben, bakancsokban, leggingsben és kapucnis pulcsiban vagyok, nyáron pedig XXL-es férfiatlétákban.
Akkor te a színpadon éled ki a nőiességedet?
Jó, hát ha elmegyünk bulizni, akkor ki tudok öltözni, de akkor viszont 17 centis magas sarkúban. A játszótérre és a főzéshez viszont nem cicomázom ki magam.
Az utolsó pillanatban kaptunk el a kislányod érkezése előtt, mégis ezerrel pörögsz még. Te sose állsz le?
Azért leálltunk már egy ideje, novemberben volt az utolsó akusztikus, októberben az utolsó rockkoncertünk, azóta már csak az albumon dolgozgatunk. De én úgy vagyok vele, hogy jobb, ha elfoglalja magát az ember, mint hogy otthon nyögdös.
Mindennap felkelek, ha még ma nem szültünk, akkor még valamit kitalálok.
De már interjúra is úgy hívtak fel a tévétől, hogy jöhetnek-e még. Április 15-én lesz a következő koncertünk, úgyhogy van egy bő három hónapunk a picivel és a kisfiammal, utána pedig szépen lassan fog beindulni.
A kis Benji hogyan fogadja anyukája átváltozásait?
Nagyon szereti, röhög rajtam. Mindig úgy néz rám, mint egy felnőtt: nevet, de csóválja a fejét, hogy nem igaz, anya, mi van már megint. Sőt néha jön, és az ecsetemmel fest engem.
És akkor majd jön a kislányod, aki viszi ezt tovább…
Ááá, mindenem az övé lesz. Bár a pocak alapján ő higgadt, nyugodt lesz, mint az apja, úgyhogy ő nem biztos, hogy viszi tovább ezt a bohóc vonalat. De ha igen, akkor mindenem az övé.
Sőt most már rózsaszín színekben is hajlandó vagyok gondolkodni.
Vettem neki egy lámpácskát, ami rózsaszín, és mindenki ledöbbent. Úgyhogy ez is egy új szín, látod? A Hello Kitty vonal.