Az én első randim a férjemmel egy indiai étteremben volt, és bár egyik gyermekünket sem neveztük el a helyről, azóta is visszajárunk, most már velük együtt. A vonzalom nem véletlen, ugyanis – Kiplinghez hasonlóan – a férjem is Indiában töltötte a gyermekkorát. Erről itt írtam nektek.
Azt is megosztottam már veletek, hogy közös éveink alatt is folyamatos mozgásban vagyunk, éltünk már Iránban és Marokkóban is. Amikor pedig egy-egy beszélgetés kapcsán felmerül India, mint egy esetleges, jövőbeni külszolgálat helyszíne, én valahogy nem vágyom oda. Tévedés ne essék, a szegénység nem zavar, a kaland pedig egyenesen vonz.
A bajom nem az, hogy fejlődő országról van szó – most is oda készülünk, majd elmesélem –, hanem hogy olyan sokan vannak. Amikor felhozom ellenérvként, hogy azért vannak ellenérzéseim, mert ott soha nincs nyugta az embernek, mert tutira minden percben odajönne valaki hozzám még egy néptelennek tűnő helyen is, a férjem azt mondta, nincs igazam: mert minden 10. másodpercben.
Azért egyszer szeretnék eljutni Indiába, hogy ezt az érzésemet leküzdjem.
Mert biztos vagyok benne, hogy csodálatos hely, minden kétszínűségével és furcsaságával együtt. Mert hogy is ne lenne fantasztikus az a hely, ahol így főznek és ami a jóga otthona. Ahol olyan gyönyörű nők élnek, hogy minden szépségversenyen a befutók között szerepelnek, ahol csodaszép kelméket készítenek és ahol olyan épületek állnak, mint a Tádzs Mahal.
Egy márvány könnycsepp az örökkévalóság arcán
India az Instagram sztárját, a feleségét hátulról fényképező fotóst is megihlette. Na, és ne feledkezzünk meg az erotika tudományának kisokosáról, a Kámaszútráról sem. Ami viszont még ennél is híresebbé tette az országot a szerelmesek körében az az előbb említett palota, a Tádzs Mahal, amit a költő Rabindranath Tagore úgy nevezett, mint „egy márvány könnycsepp az örökkévalóság arcán”.
Az örök szerelem szimbólumaként ismert épületet a 17. században emeltette Sáh Dzsahán, aki sokadik feleségeként vette el apja miniszterelnökének lányát, Mumtáz Mahalt, akit mindenkinél jobban szeretett és aki 14 gyermekkel ajándékozta meg. A következő szülést azonban nem élte túl, utolsó kívánságaként pedig azt kérte férjétől, hogy soha ne legyen már új asszony mellette és hogy:
Építtessen számára egy olyan síremléket, amely nevét örökké bevési az emberek emlékezetébe, amelynél nincs csodálatosabb az egész világon.
Az uralkodó csak félig teljesítette felesége kívánságát – a nőktől nem tudott elszakadni –, de azt tényleg nem akárhogyan. A fehér márványpalota még közel 400 év múltán is turisták millióit vonzza a világ minden szegletéből.
Az anekdoták szerint a sah az építkezések megkezdésekor megölette a főépítész szerelmét, hogy az átérezhesse az ő fájdalmát, hogy azt még inkább kifejezhesse a gigantikus síremlékben.
Amikor pedig elkészült a művel, akkor a szeme világát is elvette, hogy soha többé ne tudjon szebb épületet megálmodni. A szerelmi bánatában eszét vesztett uralkodó egyébként a tervek szerint a Tádzs Mahallal szemben magának is építtetett volna fekete márványból egy síremléket, ám ez utóbbi soha nem készült el.
Indiáról sokaknak mégis a szegénység és a nyomor jut eszébe annak ellenére, hogy – ahogyan az a fejlődő országokra általában jellemző – egyes területei, városai hihetetlenül gazdagok és modernek, sugárutakkal és felhőkarcolókkal tarkítottak. A földkerekség igazán gazdag emberei közül sokan élnek itt hatalmas pompában.
De az is igaz, hogy a szegénység és a kulturális különbségek miatt a higiénia nem épp a mi szokásainknak megfelelő.
Az orrfújást vagy a WC-használatot simán megoldják az útszélen, bár szerintük épp az a fura, hogy valaki az orrából származó váladékot a zsebébe gyűri vagy egy olyan széken végzi el a dolgát, amin már más is megtette ugyanezt.
Számunkra viszont ez a gyomorforgató, mint ahogyan az is, hogy ha ezek után egy ilyen utcán – ahol a szent tehenek és patkányok is jól megférnek – valaki fáradtnak érzi magát, még le is pihen egy kicsit a földre.
Ami viszont tényleg nehezen elfogadható számomra, az a gyerekszegénység, a koldusok, a nők jogfosztottsága. A gettómilliomosban megvakított gyerekek ugyanis nem a képzelet szüleményei, mint ahogy a gyermekanyák, a nemi erőszak és a kényszerházasságok és a becsületgyilkosságok sem. A mézes-mázas keleti csodából és a mocskos világból vajon melyik az igazi?
Tartok tőle, hogy mindkettő, hiszen a sokszínű Indiában még inkább nem feketék és fehérek a dolgok.
