Nekem anyámról egyetlen fotóm van csupán. Egy bűn rossz minőségű igazolványfotó. Valaki kitépte egy igazolványból, látszik a tépés nyoma, meg az is, hogy az, aki kitépte (vagy más), sokat gyűrte azt az egy fotót. Hiányoznak a fotóról részletek, egy törésvonal kettévágja arcát, a bal szemét. Egyszer megpróbáltam lerajzolni magamnak anyámat. Az egyetlen portré, ami nem sikerült.
Kínlódott a kezemben a ceruza, sehogy se tudtam kipótolni a hiányzó részeket, megfogni arcát, tekintetét. Árnyékba borult a rajz. Veszteségként éltem meg, sírtam egy sort rajta. Hogy még megrajzolni se tudom. Hogy nem fedi fel magát szívem, szemem előtt. Hogy ismeretlen marad anyám igazi arca mindörökre.
Pedig szerintem szép volt az anyám, de látom, inkább a nővérem viszi tovább vonásait. Szeme szép ívét, homlokát, dús szőke haját, testalkatát. Kecsességét. Meg a lányom őrzi vonásait. Nyúlánk kezét, lábát, ha látom, anyám látom újra.
Nekem ennyi a gyökerem. Meg néhány homályos ballada a származásunkról. Lengyel nemesi ősökről, vitézekről. Cseh hősökről, katonákról, bűnösökről. Van ez is, az is a család felmenői között.
A betűvetés tehetsége családi örökség
Női ágon hoztunk mi sok mindent. Unokahúgom, Barbara is íróemberré vált, lányom is bűvöli a betűket, és a nővérem, aki évek óta egészen más területen teszi a dolgát (sérült embereken segít), valójában művésze a szavaknak. Régebben megengedte magának az írás luxusát. Bűvölve olvastam sorait. Egy csettintéssel változtathatna pályát. Nem teszi, tudom, ott marad abban, amit választott, és segít azoknak, akiknek kevesebb jutott az egészségből, mint nekünk. A nővéremnél erősebb embert nem ismerek. Talán majd a lányom lesz ilyen. És feltételezem, hogy ezt az erőt anyai ágon hoztuk. Fiútestvéreim közül több volt a vesztes, mint a nyertes…
Mi, lányok erősebbek voltunk, de mindannyiunk közül a nővérem az, akibe kapaszkodni lehet.
Ha nála vagyok, azért kapom ágyba a reggelit, mert VENDÉG vagyok. Ha nálam alszik, akkor azért, mert én vagyok a KISHÚGA. Ő az én legmélyebb gyökerem, a családom törzse és lombja, pedig csak négy évvel idősebb nálam. Fél fejjel ha magasabb. Én néha most is, ahogy gyerekként sokáig, óriásnak látom.
Lehet rokon akkor is, ha nincs közös vér
Saját dédivel nem dicsekedhetem, a volt férjem nagymamája az, akit nem vér, de szív szerinti dédiként szerettem és fogok is szeretni, amíg emlegetni tudom létezését. Jóságát, emberségét. Pedig kemény élet jutott neki. A megerőszakolt, megesett cselédlány törvénytelen gyerekének. Anyja korán árvaságra jutott, az ő édesanyját meg a gazdája erőszakolta meg. Szóval vér, erőszak, könnyek, megaláztatás és ínség között vert ő gyökeret. De Dédó szelídsége, békeszerető természete, kedvessége fényesebbé tette ezt a világot.
Gyökerem ő akkor is, ha nincs közöttünk vérrokonság. Volt és, hiszem, van a lelkek között akkor is kapcsolódás, ha az egyik már elköszönt a Földtől. És akkor is, ha nincs közös vér és nincs közös ős.
Egy hónapja új kislánnyal szaporodott a rokonság. Nővérem nagylányának született kisbabája. Liliért rajongunk most mindannyian. Az ő légzése a legfontosabb, meg hogy begyógyul-e köldöke, mennyit eszik, nőtt-e, hízott-e, jól érzi-e magát a világon.
Apró kis ága a családnak, zöld kis hajtása, zsenge kis rügye. Akinek anyja, nagymamája, én és a lányom is már a gyökerei leszünk. Már most is azok vagyunk. Erős gyökerei. Ebben biztos vagyok.