Chantal a nagymamája emlékére készíti ezt a projektet, akit a nagypapája gyilkolt meg egy részeg tombolása során 1975-ben. Egészen tinédzser koráig nem is tudta, hogy a férfinak szerepe volt az asszony halálában. Miután a nagypapája két évvel ezelőtt meghalt, nekiadta a kameráját, amit gyakran használt – írja a Huffington Post.
A nagypapám szerette fotózni a családot – több ezer fényképe volt, de a nagymamámról csak három.
A projekt 2014 augusztusában indult, és jelenleg is folyamatban van, addig, amíg a tervezett 36 portré el nem készül. Chantalnak csak egy kérése van a nőkhöz: viseljenek kéket, mert ez volt a nagymamája kedvenc színe.
Minden résztvevő tapasztalata tragikus, de egyben érdekes is. Mindenki és minden történet más, hiszen a nők különböző korúak, más az etnikai hovatartozásuk és szexuális beállítottságuk.
Ez a projekt egy bocsánatkérés a társadalomtól, mert figyelmen kívül hagyták ezeket a nőket, az ő életüket.
Joquesse Eugenia Chambers
„Ha valaki ezen (a családon belüli erőszakon) keresztülmegy, nagyon fontos, hogy megtalálja a kiutat, és tudja, hogy szeretik… én nem ismerlek, de szeretlek.”
Dr. Susan Hammoudeh
„Ez nem határoz meg engem. Ez a történetem egy része. Meg tudok bocsájtani, mert ez az egyetlen mód arra, hogy továbblépjek. Ez az, amit tettem, és ez nagyon felszabadító.”
Tamieka Smith
„Az, hogy megosztom a történetem erőssé tesz. Nem érzem magam értéktelennek ezek után.”
Brittanie Renoj
„Tudsz jó életet élni akkor is, ha valami nagyon szörnyű történt veled… Én egy harcos vagyok. Egy túlélő. És tovább akarok lépni.”
Chantal Barlow
„Elképesztő érzés ezen a széken ülni a kamerával szemben, és büszkének lenni arra, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megosszam a történetemet.”
A többi portrét ide kattintva megnézhetitek!
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
