Tinédzserkorunkban nem örültünk ennek annyira. Észrevett mindent, amit nem kellett volna: kósza slukk cigi, kései hazasurranás, eltitkolt esések, súrlódások, egy kör a srác mögött a motoron. Hiába, a falu népe gyorsabb, mint az MTI. Terjedt a sztori, nem biztos, hogy az igazság.
Ma már azonban szeretjük boszorkányanyut. Tudjuk, a szeretete nem ismer határokat. A felnőttkor küszöbe után jóval már nem tudunk elképzelni ennél szerencsésebb, jobb dolgot a világon. Egyszer, mikor otthon voltam, rosszul lettem éjjel. Éreztem, el fogok ájulni, és tele volt a ház emberekkel. Bárki nevét tudtam volna kiáltani, de mielőtt elsötétült volna előttem a világ, utolsó erőmmel anyu után kiáltottam. Még mindig ő a legbiztosabb pont.
Mert anyu, boszorkányanyu az, aki mindent tud, átlát rajtatok a röntgenszemével, megérzi, ha sírásra áll a lelketek, tudja, mikor milyen szóra van szükségetek, fél szóból ért mindent. Olyan kérdéseket tud feltenni, amiktől megakad bennetek az ütő, és bár sokszor műveli, még mindig meg tud lepni, hogy ennyire jól átlát minden helyzetet.
A lényeget mondd, valami van. Terelsz. Megint mi történt? Mit csináltál? Fáj? Félsz? Sírsz? Ki bántott? Mi bánt?
Nincs olyan, hogy nem válaszoltok, pont ő az, aki előtt megnyíltok, meséltek. Mindent, az utolsó történésig. Akinél megpihentek, mert ehhez is jól ért: boszorkányosan megnyugtat, megszeretget, elűz mindent. Mintha tényleg varázsolna, tényleg lenne egy pálcája, amit nem láttunk még eddig soha.
Egy pálca, amivel egy legyintéssel megold mindent. Boszorkányanyu.
