A tolerancia tanítható. Ez tény. A legkönnyebben gyermekkorban és nem szavakkal, hanem tettekkel. A türelmet, a másik meghallgatását és elfogadását, a kompromisszumot és az empátiát. Mindezt persze nemcsak emlegetni kell, hanem gyakorolni is. Az iskolában és otthon is a családban.
Míg legtöbbször csak az értelmi képességek fejlesztését hajszolja a szülő és a pedagógus, elfeledkezünk a legfontosabbról, ami ahhoz szükséges, hogy valaki boldog lehessen. Ez pedig nem más, mint az érzelmi intelligencia, azaz az EQ. Ami sajnos gyakran nem jár kéz a kézben az IQ-val.
Lehet ezt jól csinálni
A gyermekeim korábban nemzetközi iskolába jártak. Egyszer sem hallottam, hogy kiabáltak volna velük. Nem volt fekete pont, nem volt beírás, nem küldték ki őket a folyosóra gondolkodni, nem voltak fegyelmezési problémák. Ellenben volt sok-sok beszélgetés, hogy kinek miért rossz, ha megbántják. Hogy hogyan kell a másiktól elnézést kérni. Hogy milyen jó, ha megdicsérnek. És hogy van olyan, hogy a másik érzései fontosabbak, mint a sajátunk. A közösségé pedig szintén.
Ha új gyerek jött az osztályba, akkor megkérték a többieket, hogy egy darabig csakis vele foglalkozzanak, az ő kegyeit keressék, segítsenek neki barátokra találni. Mert emlékezzenek vissza, nekik milyen volt az első napjuk egy új iskolában, egy új országban. És hogy milyen jó, hogy egy új gyerek érkezik, aki színt visz a mindennapjaikba.
Az, hogy a gyerekek sokfélék voltak, sokfelől érkeztek, nyilván segített, hiszen egyvalamiben mindenki hasonlított. Abban, hogy más.
Éppen ezért egyforma is. Ugyanúgy örül és nevet és ugyanúgy sír és szomorú. És ugyanúgy vágyik az elfogadásra.
Én ilyen vagyok! És te?
A régi iskolánkban minden évben kétszer rendeztek nemzetközi napot, egyet, amikor mindenki a saját nemzeti viseletében érkezett és egy másikat, amikor a tornateremben minden ország kapott egy asztalt, ahol apró falatokkal kínálhatta meg a többieket, játszhatott, beszélgethetett egy kicsit, ami közben megismerkedett az adott ország gasztronómiájával, tájaival, fővárosával.
Abban az iskolában együtt játszottak a sárga, a fekete és a fehér bőrű gyerekek. Mert ez természetes volt, sokat beszéltek róla, ki honnan jött, kinél mi a szokás. Aztán csináltak mindent együtt és ugyanúgy.
Tudtátok?
November 16-án van a tolerancia nemzetközi napja, amelyet az UNESCO kezdeményezésére ünneplünk. Célja, hogy felhívja a figyelmet az intolerancia veszélyeire.
Csend, rend, fegyelem
Tudom, hogy fura ez a nagy píszi, de bizony isten csak akkor láttam ott síró gyereket, ha valaki elesett az udvaron. A legmegdöbbentőbb viszont nem ez volt. Hanem hogy hogyan teremtettek csendet, hogyan érték el a tanárok a figyelmet.
Nem volt büntetés és nem volt hangos szó.
Ez leginkább akkor volt feltűnő, amikor egyszerre úgy 200-250 gyerek bevonult az előadóterembe. Mondanom sem kell, milyen nyüzsi volt: viháncolás, zsibongás, bohóckodás, fészkelődés. Aztán valamelyik tanár feltette a kezét, ujjait V alakban tartva. Tudjátok, mint a béke jele. Szépen lassan mindenkinek felemelkedett a karja ugyanígy és a sok gyerek egyszer csak csendben maradt.
Pont úgy szeretik, amilyen
A fogadóórák arról szóltak, hogy elém tették a gyerekeim munkáit és megmutatták, mennyit fejlődtek. Az is mindig elhangzott, hogy milyen jó, hogy ők is az osztály részei. A legvégén – és csakis ott – arról is beszélgettünk, hogy mik a gyengeségeik, miben kellene fejlődniük, hogy még ennél a nagyon jónál is sokkal jobbak legyenek.
Még akkor ebben a meleg légkörben beszélgettünk, mikor az volt a téma, hogy a kisfiam az egész napot elpoénkodja. A többiek persze őt figyelik, rajta nevetnek, így viszont a tanár néni időnként hiába próbál tanítani. A feladat tehát adott volt, de korántsem az, hogy ezentúl fogja vissza magát a gyerek. Sőt.
Kifejtették, hogy milyen jó humora van, eszük ágában sincs azt farigcsálni, mert őket is szórakoztatja.
Viszont meg kell tanulnia másokat megtisztelni azzal, hogy odafigyel rájuk, hogy nem zavarja őket és akkor és ott jön elő belőle a mókamesterség, amikor annak helye van. Aztán erről soha többé nem beszélgettünk, mert néhány hét alatt sikerült egyezségre jutnia a jópofaságnak és a tiszteletnek.
Most kicsit másként van
A poéngyáros, házi udvari bolondunk tavaly bekerült egy magyar iskolába. A magatartása pedig rendszerint hármas. De folyékonyan olvasott néhány hónap alatt, kitűnően számol és az iskolai prózamondó versenyen is második lett. Csak hát, az a fene nagy jókedv ne lenne. Úgyhogy időnként megfenyegetik a jegye lerontásával, amitől persze elmúlik a fene nagy jókedve. Vagy csak azért sem, így az aznapi jó jegy ugrott.
Az osztályban volt két SNI-s (Speciális Nevelési Igényű) kisfiú. (Ma már csak egy van. ) És egy csomó tananyag. Így a napok úgy teltek az osztályban, hogy időnként kockák repültek, dührohamok voltak, de haladni kellett, így azt kérték a gyerekektől, hogy tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Aztán érkezett egy segítő, aki végül csak velük kettőjükkel foglalkozott. Így a tananyaggal is haladtak és a különleges odafigyelés is megvolt.
Azért az integrálás szót – ahogy a jelenséget a szülői értekezleten magyarázták nekünk – szerintem kissé félreértették. Mert az nem úgy működik, hogy ne foglalkozz vele.
A tanárnak sem könnyű
Persze a régi iskolában a tanárok sem voltak leharcoltak. Megfizették őket, szünetben kirándulni jártak, mert volt miből. Feltöltődtek, motiváltak voltak. Nem azt érezték, hogy figyelik őket, hogy újabb és újabb terheket raknak rájuk és hogy nem hallgatják meg őket. Hogy csak parancsok vannak, amiket végre kell hajtani. Így aztán a tanórán ők is csak végrehajtandó feladatokat osztanak, újabb és újabb terheket raknak a tanulókra.
Nyerni jó!
Aztán persze vannak közösségi programok is. Futóverseny, matek- és olvasási verseny. Ja, és papírgyűjtés, amit minden osztály meg akar nyerni, már erről beszélnek az anyukák az év eleji szülőin is.
A “másik” iskolában ez is máshogy volt. Először is, 5 év alatt egyetlenegy versenyen nem voltunk, kivéve azok a gyerekek, akik sportoltak. Nem volt papírgyűjtés, de volt konzervgyűjtés. Versenyeztek az osztályok, de nem járt érte osztálypénz, csak dicsőség. Ők vihették el az árvaháznak az élelmiszereket.
Az énekkarral pedig a közeli kórház gyerekosztályára jártak a kis betegeket szórakoztatni. A kinőtt ruhákat pedig időnként szintén összegyűjtötték és adományként új gazdára találtak.
Lépésről lépésre
Azért valami mégiscsak alakul, hiszen már kétszer is felléptek a közelben lévő, értelmi sérülteket foglalkoztató intézmény lakói az iskolánkban és amikor az osztálykirándulásra az egyik kisfiút nem tudták befizetni a szülei, a gyerekek maguktól ajánlották fel a zsebpénzüket, hogy ő is velük utazhasson.
A minap pedig a villamosra felszálló kamaszok a gyorsétteremből elhozott ételüket elképesztő természetességgel adták oda a kukázóknak. Én bízom benne, hogy a jó példa ragadós.
