Nagyobb tettnek éreztem, ha valaki a hétköznapokban vívta meg a kis harcait. Felnéztem például azokra a szülőkre, akik a sérült gyerekeiket nevelték. Láttam a nehézségeiket, a fáradt pillantásaikat a boldog pillanatok mellett, és hősként néztem arra a sérült srácra is, aki végigment az akadálypályán gyereknapon. Húzták, vonták, elakadt, felborult, de végigment. Akkor már tudtam, hogy a hősök nem egy nagy fordított háromszögbe zárt „S” betűvel a mellkasukon rohangálnak az utcán.

Hős nekem apu és anyu, akik felneveltek, apu azért is, mert tőle tanultam meg, hogy a békesség és a szeretet fontos. Órákat tudott róla beszélni, én meg hallgatni őt, és a pontosságot is igyekszem átvenni tőle. A becsületesség már csak úgy rám ragadt róla, ezért is hős nekem apu. Álruhába bújt Superman nekem az is, aki önkénteskedik, aki megáll adni a hajléktalannak egy szelet kenyeret.

De Clark Kent a szememben az is, aki átlépi átléphetetlennek tűnő korlátait. Aki kimászik a gödörből, fel a hegy tetejére, aki elhatározza, hogy nem eszik csokit két hétig, aki kilép a komfortzónájából, aki túllép önmagán, aki felveszi a szemetet más után, aki becsületesen végzi a dolgát, aki meghallgat másokat, aki segít nekem kinyitni a konzervet, mert én nem tudom.

A hősök köztünk élnek, mellettetek ülnek, esznek, kávéznak, és nem feltétlenül olvastok róluk az újságok hasábjain. Nem híresek, vagy legalábbis kevesen azok, néha csak egy mosoly vagy egy tett árulja el őket. De ti vegyétek észre őket, és tudjátok azt is, hogy