A húgommal amúgy is folyamatosan egymás ruháit viseljük, mióta túltettük magunkat az „ez a ruha az enyém, az a ruha a tiéd” korszakon. A Saját Ruhák fölötti birtoklás olyan erős volt, hogy szabályosan titkoltuk egymás előtt, amikor elgyengültünk és csak egy kicsit kölcsönvettük a másik tiltólistás ruhadarabját. Ezek általában a kedvencek voltak. Vagy az új szerzemények.
Aztán volt nagy sértődés meg csapkodás, amikor valamelyikünk lebukott. Szerencsére kinőttük ezt a butaságot, és most már szemmel verés nélkül nyúlhatunk a másik kedvence után – már ha éppen sor kerül erre. Sajnos, egyre kevesebb időnk van a másik szekrényének felkutatására, de ez egy másik történet.
Az elmúlt években amúgy sokat változott a ruhatárunk, a méreteink viszont semmit. Mostanában körülbelül félévente tartunk is egy gardróbbulit, amikor hol nála, hol nálam kipakoljuk a megunt göncöket, és indul a cserebere. Volt olyan legendás fekete nadrág, amely több ilyen kört futott. Fél évig én hordtam, aztán egy évig ő, aztán egy évig megint én. Most éppen nála van a szürkére kopott örök darab. Csak akkor csapnék le rá újra, ha végre befestené. A legjobb nadrágokat mindig tőle szereztem eddig.
Elárulom azt is, hogy a farmer, amit a képen láthattok már egy ideje nem az öcsémé, hanem az én ruhatáram része. Nekem nem boyfriend szabású farmerom van, hanem igazi, eredeti brother jeansem.
Ahogy ezt leírom, mosolygok, mert az igazi titok nem abban van, hogy igazából háromszor annyi ruhám van, mint amennyi a sajátom, hanem azon, hogy a tesóktól kölcsönkapott ruhákat – akkor is, ha méretben nem passzolnak száz százalékosan – mindig jó érzés viselni. Még inkább velem vannak.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
