Mellette kedves volt, és fehér. S persze répás. Szép narancs répája volt, fején hordta, peckesen. Továbbá. Fa volt karja és cirok tenyere. Viszont. Soha nem cirógatott vele. Nem volt lába, nem zavarta, ellenben lábost azt kapott. Annak örült, eléggé. A hóember összességében tök jól elvolt. Álldogált, és bámult ki a fejéből szenes szemmel. Hajnaltól estig. És kész.

Egy nap a hóember szerelmes lett. Sajnos.

Mert a szíve jégből volt, azzal meg nem ment a szerelem. Állt csak tovább bénán, hideg szívvel és a nagy sárga répával, üresen. Végül aztán mégis győzött a lángoló érzelem. Felolvadt jégszíve, s közben az ember is olvad vele. Kifolyt az ölelésből kapaszkodó cirokkeze. De úgy érezte, megérte. Azért a pillanatért. Mikor érezte ott bent azt a furcsa meleget.

Mosolyogva vált vízzé a lelke.