Három ember él tetovált szemgolyóval Magyarországon. Csirmaz Péter az egyik. 25 évesen több életveszélyes testmódosításon van túl. Első piercingjét 15 évesen csináltatta. Ha minden a tervek szerint alakul, nyár végére valószínűleg alig marad érintetlen bőrfelület a fején. "A testem a templomom" téma kapcsán vele találkoztam.
Mindig érdekesnek tartottam a különböző testmódosítások pszichológiai hátterét, mert a motivációk nagyon sokrétűek lehetnek. Az esztétikumtól kezdve az egyéniség kihangsúlyozásán át a traumafeldolgozásig még rengeteg hajtóereje lehet egy-egy varrásnak vagy tágító behelyezésének, sokszor nem is lehet ezeket tisztán különválasztani. Nem szoktam ismeretlenül ítélkezni mások felett, de a Petivel való találkozástól, bevallom, tartottam egy kicsit.
Nem tőle, a saját reakciómtól.
Szerencsére csalódnom kellett, mert egy kedves és nyitott srácot ismertem meg, aki nagy állatrajongó és a környezetvédelem is fontos számára. Nem iszik, nem dohányzik, főállása mellett mellékmunkákat is vállal. A saját szememmel láttam, ahogyan megnyalja a saját fülét. A szülei eleinte nehezen viselték az új hóbortot, de ez az időszak nem tartott sokáig. Keresi a kihívásokat és eddig csak egy tetoválást bánt meg, amit úgy fedett el, hogy combtőtől bokáig az egész jobb lábát feketére satíroztatta. Köszöni szépen, orrot fújni tud, csőrözés közben nem zavarja a piercing, almába viszont nem tud harapni. És most lépjünk egy kicsit távolabb a közhelyes kérdésektől…
Mindjárt hányok tőled.
Ez pedig az a mondat, amivel egy idegen tisztelte meg őt az utcán. Nem kérdés, hogy mindenkinek a saját döntése az, mit csinál a testével vagy az életével mindaddig, amíg nem felel másokért. Címkézünk. Állandóan, mindenkit. De vajon ismerjük-e a Pygmalion-effektust? Ha nem, akkor sürgősen nézzünk utána, mert a címkézéssel már nem csak saját magunkért vagyunk felelősek.
