Az elején, miután szakítottunk, azt éreztem, hogy lehúztam három évet a vécén. Aztán meg azt, hogy elpazaroltam a nyaraimat, a teleimet és az éveimet. Utána azt, hogy hiányzik, és próbáljuk meg újra. Végül (most már talán véglegesen) rájöttem, hogy nem akarom folytatni. Mert nem éri meg. Felmelegítve tényleg csak a töltött káposzta jó. Ez már vagy harminckétszer fel lett melegítve.
Lehet, hogy ki kéne békülnünk?
Egy hónappal a szakítás után (szóval most), azt érzem, hogy könnyebb. Hogy újra látom azt, amit eddig nem vettem észre. Hogy rajta kívül vannak más emberek, akikkel jól tudom érezni magam. És igen, okoztak csalódást. Olyankor mindig visszahúzódom a kis csigaházamba magányoskodni egy sort és azon elmélkedni, hogy a barátommal igazából nem volt ez. Mert ő nem bántott meg (annyiszor), rá (majdnem) mindig számíthattam. Az állítólag normális, ha ezek a dolgok eszembe jutnak. Meg ha nézegetem a közös képeinket és sírós-szakítós-szerelmes számokat hallgatok. Aztán másnap már nem így ébredek. Akkor kicsit könnyebb, jobb, és talán egy fokkal jobban el tudom engedni. És ez így működik majd heteken, sőt hónapokon keresztül. Egyik nap így, másik nap úgy. Nehéz, mert alapból hangulatingadozós vagyok. Többször békülnék ki vele, mint sem. De ilyenkor az a legjobb, ha mérlegelek. Nem tagadom, hogy még listát is szoktam írni. Miért békülnék ki vele, és miért nem. A baj az, hogy több az érv a „miért nem” címszó alatt.
Hogy magányosnak érzem-e magam? Igen
Inkább vagyok egyedül magányos, mint úgy, ha valakivel kapcsolatban vagyok. Azt hiszem, az még rosszabb helyzet. A szingliség alapvetően jó. Pont most vagyok abban a korban, amikor kiélhetem magam, és megtalálhatom azt, aki vagyok. Kitalálhatom, mi az, ami érdekel, és igazából elölről kezdhetek mindent. Az elején rossz, mert ürességet érzek. A gondolataim ölnek meg minden egyes nap egy kicsit jobban. Amikor kapok tőle üzenetet, az olyan, mintha a bennem lévő kést még forgatná is egy kicsit. De ahogy telik az idő, ez el fog múlni. A kést pedig én magam fogom kihúzni a szívemből. Összetört ezernyi darabra, de majd megragasztom. És majd összeforr, újra egy teljes egész lesz. Aztán odaadom másnak, hogy ismét összetörjön.
Azt tudom, hogy a hiányolós-visszaesős korszakon már túl vagyok pár napja, de biztos elő fog még jönni. Milliószor békültünk ki, mikor elgyengültem. Mert hiányzott, meg jó volt, hogy van kit felhívni. Most inkább anyut hívogatom. Sokat.
