Akkor kirepültünk, mint a madarak a fészekből. Kirepültünk érettségi után, mi lányok, óvónők vagy harmincan és még sok ezren abban az évben. Meg előttünk, utánunk is hussant a fiatalság az ég felé, a tengerek fölé. Hittük mindannyian, a végtelennek nincs határa.

Visszagondolva nagyon jó osztályom volt a középiskolában, akikkel örömmel koptattam az iskolapadot. Legtöbbjükről azóta is tudom, hogy merre sodort őket az élet, de pontosan ezért rettegek a találkozástól, mert úgy érzem, semmit nem sikerült letennem az asztalra hozzájuk képest.

Jóleső izgatottság, kellemes félelem, mérhetetlen kíváncsiság. Jobb esetben ezeket érezzük az osztálytalálkozók előtt. Persze, minél távolibb az érettségi, annál nagyobb az izgalom: "megismernek majd?", "nem híztam túl sokat?", "másnak már biztos gyereke van." Aztán "ki szerezte meg a legjobb állást?", "ki lett a legcsinosabb?" (az, akiről a gimi alatt nem is gondoltátok volna) és úgy általában "ki érte el a legtöbbet az életben?"