Sok időt töltöttem az utóbbi hónapokban gyerekekkel. Kamaszokkal és kicsikkel is, és rengeteget tanultam tőlük. Pedig gyerekként még a felnőttekre néztünk fel, kerestük azokat, akik idősebbek, mint mi, és mennyire olyanok akartunk lenni! Most viszont arra bátorítalak benneteket, hogy tanuljatok tőlük néhány apró fogást, ami az életeteket is szebbé varázsolja a hétköznapokban.

Ahogy betöltöttem a 24-et többször a fejemhez vágták már, hogy miért nem költözöm el otthonról. Nos, ennek nagyon egyszerű és érthető oka(i) van(nak), mindjárt ki is fejtem. Ez az alapkérdés pedig vonz magával még néhány számomra szintén érthetetlen kérdést és elgondolást. Megpróbálom őket megválaszolni, ám előtte hadd idézzek egy klasszikust: „Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van, és ne legyek kemény?”

Kisgyermekként mindig arra vártunk, hogy végre felnőjünk, felnőttként pedig mit meg nem adnánk azért, hogy újra gyerekek lehessünk. Lehet, hogy vége a kötelező délutáni alvásoknak, az esti korai takarodónak, a kötelező levesevésnek és a többi idegesítő szabálynak, de mégis ha tehetnénk, újraélnénk mindent.

A húszas éveink közepén már elég sokat foglalkozunk a gyerektémával. Én bevallom, tinikoromban azt hittem, mire 24 leszek, már legalább férjnél leszek és erősen rajta leszek a babaprojekten. Tudjátok, mi valósult meg ebből? Semmi! Mennyire vagyok elkeseredve? Nem igazán. Sőt, egyáltalán nem érzem sürgősnek sem a férjhez menést, sem a babázást.

Életem első munkahelye kész katasztrófa volt. Olyan 16 lehettem. Nem mondom meg, melyik város melyik fagylaltgyárában álltam a szalag mellett, de nem volt egy leányálom. Akkor mégis miért mentem oda? Mert tudni akartam, milyen a rossz munkahely. Milyen az, amikor csak csengőre mehetsz mosdóba, vagy hiába fáj a kezed, nem vehetsz fel kesztyűt, mert a gépmester azt mondta. Mi fán terem a felnőtté válás? Egy cikksorozatban elmesélem – 2. rész.

Hogy hívjuk azt, amikor felülök a vonatra a kisvárosban, ahol felnőttem, hogy hazamenjek a nagyvárosba, ahol most élek és olyan, mintha egy részem ott maradna? Amikor vonatom berobog az állomásra, anyukám a könnyeit törölgeti, a vonat megáll, én felszállok, az ajtók bezárulnak és már úton is vagyok. Gombócot érzek a torkomban. Kicsit olyan, mintha szakítottunk volna. Mi fán terem a felnőtté válás? Egy cikksorozatban elmesélem – 1. rész.

Talán mindenkinél máskor, talán soha nem történik meg, talán már rég megtörtént. Ti felnőttek vagytok már?

Felnőttnek érezzük magunkat, ha vásárolunk egy saját házat, ha férjhez megyünk, szóval ha teljes mértékben függetlenedünk a szüleinktől. De most nézzük a felnőtté válás folyamatát egy másik szempontból!