Mindannyiunkban él egy kép a tökéletes esküvőről. Főleg, ha a magunkéra gondolunk, ott minden a helyén van. Nincs egy ránc a ruhán, nincsenek lepattant gombok, nem feslik szét a túl szűkké vált ruha.
Azt hiszem, egyvalami biztos az életben a halál és a születés után: soha nem fogom megérteni azokat az embereket, akik házasságkötés előtt, alatt és után bombázzák a szereplőket kéretlen jótanácsokkal, idegesítő kérdésekkel, ne adj' isten, totálisan felhatalmazva érzik magukat arra, hogy beleszóljanak mindenbe (de tényleg mindenbe).
Alig két hét van hátra az esküvőnkig, pedig a lánykérés most volt februárban. Az ember akkor még azt hiszi, az egész fénypontja a nagy nap lesz, de az igazság az, hogy az csak egy szelete az egésznek. Ha valamikor ebben a helyzetben mindennél jobban igaz az a bizonyos állítás, hogy a megtett út az, ami igazán számít.