Nem akartam erőszakosan győzködni, csak finoman vezettem rá arra, mit szeretnék a jövőben. Sokat beszéltünk a témáról, és idővel sikerült meggyőznöm arról, hogy egy gyerek csak boldogságot fog hozni az életünkbe, és nem fog kellenünk aggódni amiatt, hogy esetleg borzalmas szülők leszünk.
Emberek ők is, gyengeségekkel, félelmekkel, elvárásokkal, tapasztalatokkal. Szeretik az unokákat nagyon, de néhányan tényleg a lelküket odaadnák azokért.
Az érettségi bizonyítványa után kutatott, rég volt a kezében, csak néha kellett, egy - egy új munkahelyhez, meg egy kései egyetemi felvételihez. Amit mégse kezdett el, jött az újabb gyerek.
Sokan csak későn kapnak észbe, amikor már tényleg késő. Amikor már nem lehet, nincs kihez szólni, nincs kinek elmesélni, nincs kihez bújni, mert azok, akik erre vártak, azok már nincsenek. Elmennek a nagyszülők csendesen. Sokan későn kapnak észbe a tőlük örökölt tárgyak sorsát illetően is. Megy a szemétre minden. Elavult, ósdi.... mit kezdjenek vele.... pedig ha mindent nem is lehet és nem is kell megőrizni, egy-egy tárgyat érdemes megmenteni. Átemelni a mi életünkbe. Naponta ránézni, megcsodálni. Naponta emlékezni egy percet. Mutatunk egy inspiráló videót régi tárgyak új életéről.
Négy gyerek szülése és felnevelés után nem hiszek abban, hogy az ANYA az első gyermeke szülésével maga is megszületik.
Egy keresztlevél tanúsága szerint az anyai üknagyapám 1823-ban született, és Antalnak hívták – eddig jutottam, amikor annak idején megpróbáltam visszakövetni a család anyai ágát a múltban. Nem vagyok egyedül a felmenőimre irányuló kíváncsiságommal: két olyan ismerősöm is van, aki régi iratok alapján terebélyes családfát kezdett összeállítani. A cikk elolvasása után ti is el tudtok indulni egy izgalmas időutazáson.