Még tinikoromban jelentkeztek rajtam a testképzavar jelei. Először csak minimumra csökkentettem a cukrot az étrendemben, majd a zsírt, idővel azonban tarthatatlannak tűnt a szigorú önmegtartóztatás és böjt. Ekkor kezdtem el hánytatni magam.

Gyerekkorom óta szerettem enni. Mindig kitörő örömmel vártam, hogy menjünk a nagymamámhoz, mert egyet jelentett a kedvenc desszerteimmel, imádtam a karácsonyt, és mindig kitartóan könyörögtem anyának a boltban, hogy csak most az egyszer vegyen nekem csokit, de tényleg csak egyszer. Mára azonban az étellel való kapcsolatom 180 fokos fordulatot vett. Mégis mi változott?

Ma, ha testképzavarról van szó, a legtöbben az anorexiára asszociálnak, vagy a bulimiára, pedig az is testképzavaros jelenség, hogy nem tudunk leállni az edzéssel, és nem vesszük észre, hogy fogyunk, változik a testünk.

„Emlékszem, csak 14 éves voltam, amikor elkezdődött. Egy elegáns étteremben ültem anyukámmal és a mostohaapámmal, és szinte csorgott a nyálam, ahogy sorra érkeztek a finomabbnál finomabb fogások. Egy vékonyka hang a fejemben pedig egyre csak mondta, mondta, hogy egyek és igyak annyit, amennyit csak bírok, a súlyommal majd törődöm később.”