Akkor kirepültünk, mint a madarak a fészekből. Kirepültünk érettségi után, mi lányok, óvónők vagy harmincan és még sok ezren abban az évben. Meg előttünk, utánunk is hussant a fiatalság az ég felé, a tengerek fölé. Hittük mindannyian, a végtelennek nincs határa.

„És akkor kipattan a szemem, a szívem őrülten zakatol. Ébren vagyok? Álmodom? Mi történik velem? Hol vagyok? A szemem óvatosan körbeforgatom – a szobát látom magam körül. Fekszem az ágyamban. De miért nem működik a kezem, a lábam? Mi ez a szörnyalak az ágyamnál? Rám hajol, érzem bűzös leheletét! Nem tudok menekülni, csak a szemem csukhatom. Nem mozdul a kezem, nem mozdul a lábam. Mi láncol az ágyhoz? Mi történik velem?”

Nagy, piros orr, fehérre festett arc fülig érő vigyorral, túlméretezett, tarka ruhák – nagyjából ezek jellemzik a bohócokat. Nem valami félelmetes, mégis sok emberre a frászt hozzák, többek között rám is. A bohócfóbia – bármilyen nevetségesnek is hangzik – sok embert érint.

Tényleg minden kislány álma az, hogy balerina legyen? Nekem biztosan az volt, és félig meg is éltem az álmomat. A másik felét most pipálom ki!

Minden további nélkül vállalom, hogy azt szeretném, ha a lányom követne az írás területén. Tehetséges. Tehetségesebb, mint én valaha voltam. Tűz van a tollában. Harcias kis szelleme már most inspiráló, erőt ad nekem is. Irányba állítanám, ha tudnám, de őt nem lehet, és ez így van jól. Azt hiszem.