Emlékszem, pipacstenger nyílt a falu határában, ahova négyévesen érkeztem. Még nem voltam túl anyám elvesztésén – vagy árulásán? –, máig nem tudom megfogni a dolgot, csak azt tudtam: magamra maradtam. Az első, színes emlékem az új helyről, ahol aztán otthonra soha, de menedékre azért leltem, egy pipacsmező volt. Ártatlan voltam és dühös. Legalább annyira rettegtem a magánytól és a gyásztól, amennyire cserfes, élénk és kíváncsi voltam. A pipacsok csendesítették bennem a zűrzavart. A barátaim voltak, vigasztalóim és kísérőim az első hetekben. Gyerekkori mágiát is velük gyakoroltam először: a gubóktól kérdeztem, visszajön-e értem anyám. A válaszhoz fel kellett koncolni a bársonyosan puha gubókat. Ha fehéret leltem, a válasz a „soha” volt, ha rózsaszínre bukkantam, elhittem, hogy „talán”. A tűzszínű szirom azt jelentette, „már aznap jön, rohan értem”. Sose jött. 

Később aztán mindig megsajnáltam a felkoncolt virágot. Olyan hiábavalónak éreztem halálukat és bűntudatom is volt, hogy a selyempuha szirmok korai hervadását én okoztam. Meg sem születhettek, az én könyörtelen gyerekkezem és a vágy anyám után – bölcsőjükben tépte szét őket.

Sokkal később a lányom érkezését is pipacsok kísérték. Bár decemberben született, vöröslött a világ a pipacsoktól, amíg a hírrel – hogy kislányt hordok a szívem alatt – egy kora nyári napon hazasétáltam. Soha nem felejtem el azt a képet és a bennem doromboló érzéseket. A lányom is imádja a pipacsokat, talán azért, mert az első pillanattól tudja, a pipacsokhoz kötöm immár egy életre az örömöt, amit létezése hozott.

Szabadságom és az új életem első vad élményét szintén pipacsok tarkították. Első, túl hosszú és túl sok szorongást okozó kapcsolatomból menekültem éppen. Az első nap egy sebtében kibérelt lakásban húztam meg magam. A kertben csak gaz volt. Gaz volt és pipacsok. Soha nem láttam még olyan óriásira nőtt virágokat, mint akkor. Éjszakára a kertben vetettem ágyat magamnak, egy kopott törölközőn. Egyedül maradtam. A pipacsok alá feküdtem, sírtam és lestem az eget. Halálosan fáradt voltam, de a nyugtalanság és a fájdalom, hogy újra összetört az életem, rövid időn belül elillant. Máig hiszem, a pipacsok varázsoltak védőburkot körém újra. Ismét befogadtak, magukhoz öleltek, ahogy gyerekkoromban is tették. És hiszem, továbbra is lángoló, bűvös pipacsmezőkön át visz majd az utam.