Poppy lassan három hete nyaral a Mesefaluban. Én közben már hazamentem Budapestre párszor dolgozni, de hétvégére mindig visszajöttem, és most is itt vagyok, mert egy hét szabadságra küldtem magamat. Gábor is pihen, szóval amúgy sem tudnék forgatni.

Poppy szuperül érzi magát itt, minden este megkérdeztem Anyuékat, hogy épp mit csinált aznap. A válasz mindig ugyanaz volt: sokat alszik, futkározik és eszik. Mivel a lakásból továbbra sem engedjük ki, csak hámmal, ezért mindezt bent teszi a kellemesen hűs házban, ami számára maga az édenkert: tele szekrényekkel, ágyakkal, amik alá be lehet bújni, és sok szobával (ami számunkra már eleve nagy kaland az én egyterű kis lakásom után).

Szóval remekül érzi itt magát, különösen, mióta levadászta élete első egerét.

Valahol a padláson szedte össze, Apa látta fél szemmel, hogy reggel hozta le nagy örömmel a lépcsőn, majd az ágyam mellé rakta ajándékként. Amennyire gusztustalanul, idegbénítóan félelmetes a gondolat, hogy reggel egy egeret látok magam mellett, annyira szívmelengetően kedves és megható, hogy még úgy is nekem ajánlotta a trófeát, hogy itthon sem voltam. Ezt mondjuk sajnálom, mármint hogy lemaradtam az első akcióról. Az egeret is sajnálom, remélem, nem szenvedett sokat…

Sejtettem amúgy, hogy jó vadász lesz, ha felnő. Kiskora óta tudatos kondíciójavító, képességfejlesztő lézergyakorlatot végeztünk mindennap 20 percig. Az edzés abból állt, hogy a lézerpöttyöt mozgattam előtte fel-alá a szobában, ő meg megpróbálta elkapni. Így persze már sokkal könnyebb volt számára a gyakorlatban bevetni a megszerzett rutint. Teljesítményével Poppy bekerült a macskák elit körébe, akik tudják, milyen igazi vadásznak lenni.

Mostantól nem sima unatkozó szobacica, akit kinevethetnek a kinti macskák.

Nem, nem. Már ő is igazi harcos, egy amazon. 🙂 Én pedig nagyon büszke vagyok rá, de titkon remélem, hogy több áldozat nem lesz. Inkább maradjon a legyeknél.