Akárhogyan is, holnaptól indul a menzareform, kevesebb só, cukor kerül a gyerek tányérjára, változatosabb lesz a menü. Állítólag. A gyerekektől meg majd úgyis megtudjuk, ez mit is jelent valójában. Tudjuk, a menzakaja eléggé lutri: vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz.

Én nem voltam menzás, de mindig elkísértem a többieket az ebédlőbe, és mit mondjak, nem sajnáltam annyira, hogy lemaradok azokról a falatokról, ha mégis, kikunyiztam egy adagot valamelyik barátnőmtől. Naná, hogy a csokiöntetes piskótakockából! Az volt a menza csúcsétele, amit soha senki nem hagyott ki, mert egyszerűen jegyet adott egy utazásra a gasztronómia fellegvárába.

De volt, amit egyáltalán nem hiányoltam. 

Méghozzá meggyes. Eleve a színe elborzasztott, majd az állaga is. Szétmállott, halovány meggyszemek úszkáltak benne, az állaga hol híg volt, hol darás. Savanyú ábrázattal ette minden gyerek. Ez volt a problémánk néha a paradicsomlevessel is.

Mint a zsizsikes bab. Komolyan, meg amit Bud Spencer evett a filmjeiben. Nem ám úgy nézett ki, mint anyukánk főzeléke, hanem mint valami, ami a közelében sem jár: sem színben, sem ízben, sem állagban. Kellett hozzá bátorság, míg megközelítette bárki is kanállal.

Nem értettük, mi értelme. Tészta ilyen színtelen darával meg káposztával. Ették, mert muszáj volt, illetve, legalább egy dologgal lehetett jobbá tenni az élményt: mérhetetlen sok cukorral, a káposztás kocka esetében pedig talán borssal. De hát az meg már ízlés szerinti igény lett volna.

Vizes, szétmálló, ízetlen vagy túl sós krumpli hússal meg szafttal (?!). Otthon semmi gond nem lett volna vele, de egyszerűen túl gyanús volt az állaga, és a hús is olyan FURA volt. Szagra sem volt túl étvágygerjesztő. Hüpp.

Néha inkább a tudat volt rossz, hogy a maradék kaja hová kerül, és hallottunk rémtörténeteket arról, hogy újra kínálják a nagy fazékból a repetázóknak. De voltak a piskótakockán kívül is kedvenceink: palacsinta, betűleves, császármorzsa. Meg azért a menzás agyoncukrozott teát sem utáltuk.