Miért van az, hogy a kínos randikra, a pocsék munkanapokra és a legnagyobb hasraesésekre emlékszünk, de a mesés babakori éveinkre nem? Kutakodtunk kicsit, és megkaptuk a választ arra a kérdésre, ami mindenkit régóta foglalkoztat!
A szüleim sokat meséltek arról, hogy kiskoromban literszámra ittam a teát, miután leszoktam az anyatejről, vagy hogy a kedvenc babámat a nővérem után elneveztem Bettinek, és mindenhova hurcoltam a hónom alatt, bárhova is mentünk. De én ezekből semmire sem emlékszem. Miért egy horvátországi nyaralás az első emlékképem 4 éves koromból? A választ most a BBC hozta el.
Az eltűnt emlékek kérdése nemcsak minket, de sok más embert is foglalkoztat. Például szülőket, pszichológusokat, idegtudósokat és nyelvészeket, egészen azóta, hogy a pszichoterápia atyja, Sigmund Freud megalkotta a „gyermekkori amnézia” kifejezést közel 100 évvel ezelőtt.
Annak a sokakat foglalkoztató jelenségnek a meghatározására, hogy a 3-4 éves korunk előtt történt eseményeket képtelenek vagyunk előhívni, illetve hogy hétéves korunk előttről csak halvány emlékképeink vannak.
Azóta vizsgálatok sora készült arról, hogy kiderüljön, agyunk valahol mégis tárolja-e legkorábbi emlékeinket vagy azok valóban végleg elvesznek. És bizony ezalatt a jó pár évtized alatt több kérdés is felmerült ezzel kapcsolatban!
A kirakós egyik darabja az, hogy a kisbabák agya tényleg olyan, mint egy szivacs. Minden új információt és tudást magába szív, rendkívül gyorsan elsajátít akár egy nyelvet is. Sőt, a legfrissebb kutatások szerint az agyunk már azelőtt elkezd edződni, hogy elhagynánk az anyaméhet! De hiába az egész, ha egész egyszerűen felnövünk, és nem emlékszünk semmire az első pár évünkből, igaz? Sokak szerint egyszerűen az a titok, hogy a felejtés az emberi élet velejárója, egy természetes folyamat.
Ám az első választ a 19. századbeli német tudóstól, Hermann Ebbinghaustól kapjuk, aki egy sor kísérletet végzett saját magán, hogy megoldja ezt a furcsa rejtélyt. A kísérlethez teljesen új lappal kellett indulnia, mint aki most tanul meg beszélni, ezért 13 szótagokból álló listát tanult meg úgy, hogy addig ismételgette a listákat, amíg egymás után kétszer hibátlanul el nem tudta őket mondani.
Mikor ezzel végzett, az egész felejtési folyamatot egy görbén ábrázolta, megszületett a felejtési görbe. Ez megmutatta, hogy minél erősebb egy emlék, annál hosszabb ideig képes valaki előhívni. Tehát az emberek jellemzően a megtanult tények felét elfelejtik néhány nap vagy hét alatt, kivéve, ha tudatosan és folyamatosan gyakorolják a frissen megtanult anyagot. Így Ebbinghaus felfedezte, hogy a felejtés útja teljesen kiszámítható. Ahhoz, hogy a csecsemőkori emlékek titkára fényt kapjunk, csak össze kellett hasonlítani az értékeket a görbével.
Ám mikor ezt megtették, kiderült, hogy sokkal kevesebb emléket idézünk fel a születésünk napja és 6 éves korunk között, mint ami az elvárás. Egyértelművé vált, hogy ebben az időszakban valami egészen más dolog történik.
Voltak olyan gyerekek, akik fel tudtak idézni emlékeket korábbról, mint társaik. Akár 2 éves korukból is, míg mások van, hogy 7 éves korukig semmire sem emlékeznek! Ezért a tudósok újabb kutatásba kezdtek, összegyűjtöttek többszáz emlékképet amerikai és kínai egyetemistáktól. Az eredmény a következő:
Az énközpontú emlékeket sokkal könnyebb felidézni. Úgy tartják, hogy egy csipetnyi önérdek hasznos lehet, mivel a fejlődő saját szemszögéből átjárja az eseményeket. Így tehát jobban megmarad az az emlék, hogy:
Láttam egy tigrist az állatkertben. Ijesztő volt, de nagyon jól szórakoztam.
mint a
voltunk az állatkertben.
– mondja Robyn Fivush, az Emory Egyetem pszichológusa.
Így eljutunk ahhoz az elmélethez, hogy valószínűleg azért nem emlékszünk semmire az első pár évből, mert az agyunk nem fejlődött ki még teljesen. Ezért ha nincs semmi ehhez hasonló emléketek, az lehet a magyarázat, hogy a hippokampuszotok még egyszerűen nem volt elég fejlett ahhoz, hogy elraktározza az eseményt, ami veletek történt.
