„Csak még egy részt!” Hazudod magadnak éjjel egykor, és elindítod a következő epizódot. Majd másnap folytatod, hiszen nem tudsz kilépni abból a világból, ahol a számodra kedves – vagy épphogy nem kedves – karakterek élnek. De egyszer minden véget ér, te pedig ott maradsz egyedül, és vissza kell térned a szürke hétköznapokba. Ha neked is ismerős a helyzet, elmondjuk mi játszódik le benned ilyenkor!
Tavaly nyár végén úgy alakult, hogy egy utazás miatt karanténba kerültem a budapesti albérletünkbe. Még nem kezdődött meg az egyetem, így a lakótársaim is vidéken voltak. Nagy reményeket fűztem az előttem álló két héthez: korán kelni, jógázni, edzeni, főzni, sokat olvasni, időben lefeküdni. Én naiv…
Két nap után kicsúszott ez a lendület a kezeim közül, és valami jó kis sorozat után néztem. Általában az életszagú, romantikusabb filmeket, sorozatokat preferálom, de ezúttal egy másik mellett tettem le a voksom. Felkeltette az érdeklődésem az Outlander (magyarul: Az idegen) című sorozat. Van benne egy kis misztikum, kaland, romantika.
Nem tagadom: elég hamar beszippantott az első évad, faltam, nehezen tudtam leállni vele.
A leginkább pedig az lepett meg, hogy nagyon hamar bevonódtam érzelmileg, azonosultam a szereplőkkel, velük éltem meg a mélységeket és a magasságokat. A karanténban töltött napok nagy részét a sorozat öt évada határozta meg. Ám a hidegzuhany akkor ért, amikor két nappal a „szabadulásom” előtt végeztem a részekkel. Annak ellenére, hogy nagyjából minden évadot úgy fejeztem be, hogy „Ó, te jó ég!” és csak bambultam magam elé, az ötödik évad végén mély lehangoltságot, ürességet, később pedig szorongást is tapasztaltam. Utóbbi ok leginkább abból fakadt, hogy a maradék két napra nem találtam filmet, sorozatot, ami eléggé lekötne. Hiszen mindig ment a háttérben Claire és Jamie kalandja. Akkor a bezártságnak, a karanténnak tulajdonítottam ezeket a negatív érzelmeket. Dühített, hogy amíg mások épp a nyár utolsó napsugarait próbálják kihasználni, addig nekem a négy fal között kell ülnöm két hétig.
Később megértettem, hogy mi történt
Pár héttel később egy kedves barátnőm – aki pszichológiát hallgat – érdeklődött a karanténba töltött napjaimról. Mesélni kezdtem a sorozatról, hogy mennyire lenyűgözött a sztorinak a kibontakozása, a látvány és persze oda-vissza voltam a karakterekért. Mindezek ellenére nehezen viseltem a végét, tele voltam negatív érzelmekkel – bár később utána olvasva tudtam meg, hogy lesz még folytatás.
Elmagyarázta, hogy ez egy valós jelenség, sok ember beszámol hasonló – depressziós – érzelmekről egy-egy film, sorozat vagy videójáték végeztével.
Lényegesnek tartotta kiemelni, hogy ez az állapot mégse depresszió. Habár az egyszerűség kedvéért annak nevezik, ez közel sem egy mentális zavar.
Inkább a film, sorozat vagy videójátékba való belefeledkezés végeztével, rövid ideig tartó lehangoltságról beszélhetünk. Emellett megjelenhetnek még olyan tünetek is, mint a szomorúság, a tagadás, az üresség, a düh, vagy épp egy karakter gyászolása. Első hallásra még nekem is furának tűnt, hogy miért váltott ki belőlem ilyen reakciókat egy sorozat. A magyarázat az lehet – ezt a pszichológia is igazolja –, hogy az agyunk nem tud különbséget tenni a valós és a kitalált személyekhez fűződő érzelmeink között. Ráadásul az én esetemben fontos megemlíteni, hogy annyira el voltam zárva a szeretteimtől, a valós emberi kapcsolataimtól, hogy – jobb híján – a sorozatnézésbe, abba a kitalált világba menekültem. Ehhez hozzáadódik az is, hogy rövid idő alatt daráltam le öt évadnyi részt. A fentebb említett düh és szorongás is valószínűleg ennek tulajdonítható: nem tudtam kapcsolódni egy másik alkotáshoz, nem tudott lekötni, bosszantott, hogy azonnal nincs több rész.
Joggal tevődhet fel a kérdés, hogy mit tehet az ember lánya, hogy a későbbiekben el tudja kerülni ezt az állapotot? Kicsit utána olvasva mindennek, hoztam néhány tippet:
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
