Oxána leszalad elém a lépcsőházba, mert fél, hogy eltévedek. Vörös haja ragyog, eleven a szeme, csupa élet. Késő este van, de úgy látom, ő kimeríthetetlen energiaforrásból merít. Bódis Oxána festőművésszel beszélgettem, aki megmutatta nekem a belorusz mesevilág mellett lelke csodás színeit.
Több, mint két évtizede költözött Magyarországra, Belorussziából. Egy zalai faluba érkezett, hamarosan született egy kislánya. Itt maradt. A helyi iskolában kezdett rajzot tanítani, tanítványai jelentős része sikerrel felvételizett a Képzőművészetin.
Én nem tudom, hogy miben mérik ezen a világon a sikert. Hány alkotásra van szükség, hány kiállításra, eladott képre, hány publicisztikára ahhoz, hogy a láthatatlan mérce szerint kijelenthessük valakiről, hogy SIKERES művész. De a művész alkotásai a világ számtalan pontján fellelhetőek ma már. Azt hiszem helytálló a mesékből kölcsönzött kifejezés: Oxána messze földön híres festő.
Mellette szerény. És nincs szüksége ihletre, bármikor, a nap bármely szakában, bármilyen időpontban tud alkotni. Csak ideje lenne rá elég…. Most napközben óvónőként dolgozik, hétvégente tanít, és mindemellett alkot fáradhatatlanul.
Kávézunk, kekszet rágcsálunk, beszélgetünk. Hamar kiderül, hiába a több ezer kilométerrel eltérő földrajzi születés, ezernyi közös pont van életutunk alakulásában, mintha ugyanazon a szövőszéken szőtték volna sorsunkat. Értjük egymás nyelvét, és nem csak azért, mert Oxána az elmúlt évek alatt magabiztos magyar nyelvtudásra tett szert – azokat az árnyalatokat is értjük, azokat az üzeneteket, amelyek a szavak mögött húzódnak. Oxána, a családi történelem szerint már ecsettel, ceruzával a kezében kúszott-mászott. Tényleg hamarabb ragadott ceruzát, minthogy járni megtanult volna, de jó ideig a balett volt az álma – ez ma is látszik testén, mozgásán. Kecses, fegyelmezett, tudatos.
Írt, olvasott 4 évesen. És bár lecsapok a témára gyorsan, kiderül nem mesékkel indult nála az irodalom. Az orosz világirodalom nagyjaitól kerültek a kezébe könyvek. Neki Puskin és Dosztojevszkij mesélt. Mit értett belőle, nem tudhatom, de valamit magába szippantott, az biztos: érzékeny mindenre, ami szép, és világos morális határok mentén mozog.
Megcsodálhatom munkáit
Száz és száz alkotás két szobában a fal mentén, a festékpöttyözte egyszerű asztalon, a falakon, székeken. Belső, ecsettel vászonra, kartonra vitt világa csodavilág. Csordultig telik a szívem velük. Csak ámulok, az egyik képnél könnyes lesz szemem. Saját világomra ismerek. Meséimre.
Az egyik képen lányom arca dereng fel. Fényes arany ecsetvonások hozzák elém sebezhető arcát. Soha nem találkoztak, mégis ismeri. Azt mondja, ez máskor is előfordult már, hogy megfestette valaki portréját úgy, hogy csak hónapokkal később ismerték meg egymást.
Édesanyjáról mesél aztán, aki természetgyógyász volt (nevezzük így, a mindenki számára befogadható néven), de édesanyja látó volt, gyógyító, sok ember köszönheti neki életét, egészségét. Oxánánál a művészetben jelenik meg a természetfeletti, a fizikai találkozásokat megelőző felismerésekben, és abban, hogy megérzi, kinél lesz jó lelki térben az alkotása, kinél nem. Volt már olyan, hogy nemet mondott eladásra, mert neki fontos, hogy olyan emberekhez kerüljenek a képei, akikből árad a jó. Még akkor is fontos szempont ez, ha nem tudja, ha lehetetlen nyomon követni minden alkotása sorsát.
Nézem a munkáit, nem tudok betelni velük. Aranyfényű angyal, szárnya alatt apró emberi lény. Védelemért bújik és látom, megkapja. Boldogság szüremlik a képről. Holdvilágos éjjel, soha földet nem érő hópelyhek. Tél van, mégis melegség süt rám. Az otthon melege akkor is, ha csak erdei kunyhó rejtőzik a fák között, akkor is, ha tündérlakta kastély tornya tör a hold felé.
Újabb kép kerül elém: mintha fák állnának csupaszon, kusza törzsük csupa titok. De aztán meglepődök, mert azok nem fák, dehogy. Emberek. Először egy, aztán újabb arc bukkan elém, majd újabb. Mintha egy ideig előlem rejtőztek volna a ködben, mintha azt fürkészték volna, NEKEM megmutassák e magukat. Jönnek sorban, itt egy öreg ember arca, ott egy lány finom vonalú álla bukkan elő. Egész csoportnyi emberarc, rengeteg. Mind nekem mesél.
Macska kuporog, macska ugrik, macska kísér, törleszkedik, hízeleg, Néha csak a szeme villan a téli éjjelen. Vagy az arca mosolyog rám, figyelmeztet, veszélyt jelez.
Egy másik képen merész, fallikus torony, amelyre egy meztelen nő haja kócolódik. Közöttük veszélyes fénnyel világló Hold, épp termékeny periódusában, szinte vibrál, forog. Nekem szerelmet, vad, buja szexet idéz a kép, később kiderül, Oxána a Mester és Margeritát vitte vászonra. De ettől olyan szép, amit látok, mert azt látunk magunk előtt, ami a miénk. Ettől mesebeli, ettől csodás.
Másik képen a láthatatlan hóember válik láthatóvá. Varázslat.
Varázslatosak a színei is, egy különös, sárga-bronz-arany sorozatról megtudom, a színválasztás a véletlen műve. Akkoriban csak egy helyen tudott festékhez jutni, de a bolt zárva volt, ő pedig csalódottan álldogált a bejárat előtt. Festeni akart nagyon. Rögtön, akkor délután. És akkor megállt egy autó, benne valaki, aki észrevette csalódottságát, segíteni akart, elvitte máshova, de ott csak fekete és sárga festéket talált. Abban a periódusban készültek azok a képek, amelyek aztán hazánkat is képviselték nívós nemzetközi kiállításon.
Oxánának nincs „kedvenc” alkotása, olyan viszont igen, amitől nem szívesen válna meg, vagy csak nehezen, és csak olyannak adná át, akinél pont célba talál. Nézem a képeit: színek, fények, formák, pillanatok, mesék és álmok. Mind enyém és egyik se. Közös kincs. Maga az élet. Nézzétek meg ti is. Bódis Oxána képeinek egy részét most Budapesten a Dávid Galériában tekinthetőek meg, de világába bepillantást nyerhettek fb oldalán is. Itt
És akkor mese, mert kértem mesét, IGAZI mesét magamnak. Ezt kaptam, gondoltam tovább.
Az orosz mesék visszatérő alakja a házi manó. Minden otthon saját manóval rendelkezik, akik csintalan kis lények. Nem gonoszak, dehogy, csak éppen szeretnek borsot törni az ott élők orra alá. Miattuk fut ki, vagy kozmál oda a tej. Romlik el a zár, vásik el a cipő, botlik meg az ember, törik ki az ablak. Apró kis csínytevők ők, akik nem akarnak rosszat, csak szeretnek mulatni, amikor bosszankodnak az emberek. Ám lekenyerezhető kis csíntalan manók azok: egy kis édes meleg tejjel, kenyérrel, kalácsmorzsával féken tartható ügyködésük. Ezért van aztán az, hogy az orosz házakban akad egy-egy apró tálka, amely a manók tálkája. Abba kerül a tej, mellé a kalács, hogy az apró házimanók megkíméljék az ott élőket a rosszalkodásuktól. Az orosz gyerekek a manókkal nőnek fel. És ki tudja…. hány gyerek helyett vitték el a „balhét” a manók. Hiszen milyen könnyű rájuk mutatni: ők törték be, borították fel, öntötték ki, vagy csenték el a csokit.