Néha már azt is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nemcsak gépelni lehet, hanem kézzel írni is: papírra, tollal vagy ceruzával. Valószínűleg ezért van az, hogy a radír számomra abszolút retró kategória: nincs belőle otthon, évek óta nem használtam, és már a papírboltokban is átsiklik felettük a tekintetem, pedig továbbra is vallásosan járok ilyen helyekre nézelődni.

Ennek ellenére, ha valami igazán jól jellemzi az egykori gyerekkoromat, akkor az a radírok széles palettája: volt színes, illatos, mintás, állatfigura alakú – és minél jobban nézett ki valamelyik, annál kevesebbet tudott. A legjobban a sima, fehér, lekerekített szélű téglalap tömbökkel lehetett radírozni – státuszt villantani viszont ezekkel lehetett a legkevésbé.

Vékony és vastag verzióban volt kapható – hogy a vastag változat létezését mi indokolta, nem tudom: színezni remekül lehetett vele, az íráshoz viszont nem áll kézhez, ha egy hatéves kölyök kézfejéről van szó.

A kék felével kitöltöttük a munkafüzetet, a pirossal pedig kijavítottuk a saját munkánkat. Vagy ha a tanár azt kérte, akkor munkafüzetet cseréltünk a padtársunkkal, és egymásét javítottuk ki. Már a gondolatától is melegség önti el a szívemet!

Nem tudtuk, mire való. Most, utólag sem jöttünk rá. Soha nem került elő a táskánkból, pedig nagyon izgalmasnak tűntek a különböző nagyságú és eltérő színű tömböcskék. Ötlet?

Szintén kérdőjeles számomra: számolásra kellett volna elméletileg használni, de mi sosem vettük elő a táskánkból anno. A tanárok megvetették velünk (pontosabban a szüleinkkel), hogy aztán évekig porosodjon otthon, a polcon. Erre a szerkesztőség többi tagja is így emlékszik: nincs köztünk olyan, aki használta volna ezeket a pöttyöket, pedig mindenkinek volt belőle… De mit is nyújtott volna ez a cucc az ujjainkkal való számolás helyett?

Mert egy tisztességes alsó tagozatos odafigyel a személyes higiéniájára! Volt benne fogkefe, fogkrém (Blendi!), kézmosó szappan, kis törölköző és egy guriga WC-papír. A legirigyeltebb lányok megbolondították a csomagot egy kétdimenziós, maci vagy cica alakú fésűvel is. Mindenkinek megvolt a sajátja, ami általában egy textiltáskában vagy egy tornazsákban lógott az osztályterem végében a falon.

Forrás:

Depositphotos

A viaszosvászon terítő. Az origami-papírcsomag. A cakkos élű olló. A folyós ragasztó. A stiftes ragasztó. A cellux. A tempera. A vízfesték. Az ecsetek. A hurkapálcák. A gyurma. Maga volt a boldogság az a cipősdobozba rejtett kreatív műhely!

Javarészt a lányok őrültek meg érte, de azért akadt egy-egy matricaalbumos fiú is. Eleinte a Lutra matricás albumok számítottak a menőség alfájának és ómegájának, aztán pedig a sima lapos albumok, amikbe a boltban vett mindenféle matricát lehetett gyűjtögetni és cserélgetni.

Emlékeztek még arra, amikor a papírboltok toll- és ceruzakínálata hirtelen felrobbant? Addig maximum a filctollak és a zsírkréták között lehetett színeket látni, a tollak között csak kék, fekete és piros tintás darabok voltak. Aztán egyszer csak megjelentek a piacon a zselés tollak, amik a szivárvány minden színében kaphatóak voltak – és elsőként a tehetősebb osztálytársak tolltartóiban landoltak, mivel elég drágán lehetett őket beszerezni. Idővel persze megjelentek az olcsóbb verziók is – amik pontosan ugyanazt tudták.  

Tudjátok: ezzel számoltunk anno. Időszámításunk szerint az okostelefonok előtt 20 évvel.