Kora reggel van, az általános iskolás énem sétál végig a buszállomástól az iskoláig vezető nem túl hosszú útszakaszon. Mélázok, a reggeleim általában világmegváltó gondolatokat szülnek. Aztán jön velem szembe egy férfi, valami furcsa rajta, de nem tudom megfogalmazni, hogy mi...
Nem úgy jár, mint az emberek általában, óvatosabbak a léptei, aztán ahogyan közeledünk, rájövök, hogy mi a furcsa. Lába között nyitva van a slicce, ami pedig általában bent van, az kint van, szabadon, a szemem előtt. Elkapom róla a tekintetem, és szó nélkül, unott arccal továbbhaladok, de érzem a férfi reménykedőn vizslató tekintetét.
Reménykedik valami reakcióban, de nem kapja meg.
Pár évvel ezelőtt, 3-as villamos
Hosszú szombati nap, tele egyetemi előadásokkal. Sötét van már, mire lerogyok a villamos egyik ülésére. Próbálom lecsendesíteni az agyamban zsongó rengeteg információt, ami aznap zúdult rám, de csak rakoncátlanul ugrálnak az agyféltekéim között. Néha érzem, hogy a szemben ülő személy térde a térdemhez ér, ilyenkor arrébb teszem a lábam, fel se nézek, nem nagy ügy, agyalok tovább.
Kapok egy intenzívebb lökést, ettől kigyullad a piros lámpa a fejemben. Felnézek, egy férfi ül velem szemben, mereven néz. Nem tudom hová tenni a dolgot, ekkor nézek körül, és látom, hogy nincsen olyan nagy tömeg.
Aztán kiszúrom, hogy mozog az ölénél a kabát, a keze eltűnik a ruharétegek alatt. Kicsit hihetetlenkedve pislogok, hogy ez megtörténik, majd hidegen ránézek, felhúzott szemöldökkel, felállok, és otthagyom.
Fél évvel ezelőtt, 4-es, 6-os villamos
Rohanós napom van, a villamosok tele vannak, a sokadikra férek fel. Ezért se neheztelek annyira azért, hogy egy férfi teljesen rám dől hátulról, mert valószínűleg neki sincs helye. A következő megállónál azonban alig száll le valaki, és akkor válik nyilvánvalóvá, hogy a pasasnak volt helye bőven.
Elpirosodok a dühtől, távolabb állok tőle, amennyire tudok, de a férfi kapaszkodás közben is felém hajol, próbál hozzám érni, mintegy véletlenül, mintha a villamos hibája lenne. Érdekes módon mindenki más olyan egyenesen áll, mint a cövek. Én is stabilan kapaszkodom, és egyre kínosabbá válik, hogy nem tudok hová menekülni. Közben elkapom egy öreg néni békaszerű arcán a kaján vigyort, ahogy levágja a szitut.
Vérvörösre rúzsozott szája szélesre húzódik, kinevet.
Nem tudom, kit osszak ki előbb: a pasit vagy az öreglányt, de csak gondolatban üvöltök a dühtől, mert a kétségek elveszik a hangom:
Végül ahogy megáll a villamos, oldalba taszítom a pasast a könyökömmel, miközben felém hajol megint, és leszállok. Valahol az utolsó ajtónál szállok fel ismét.
Ekkor döntöm el, hogy erről muszáj írnom egy cikket.
Mert ez egyáltalán nincs rendben, hogy kisajátítják a testem, az én jóváhagyásom nélkül. Nincsen rendben az sem, hogy nem tudom nyugodtan megvédeni magam, mert nem vagyok benne biztos, hogy a környezetem mellém fog állni.
Ha azt hinnétek, csak én vagyok olyan szerencsétlen, aki háromszor belefut egy zaklatóba, akkor olvasgassatok bele ezekbe a névtelen történetekbe, amelyek arról tanúskodnak, hogy az egy életre jutó három alkalom még szerencsés esetnek minősül. Sok nő él át napi szinten hasonló szexuális zaklatást, ezek nagy része pedig a BKK járművein történik meg.
Önvédelem? De hogyan?
A nők nagy része dühösnek, megalázottnak és emellett tehetetlennek érzi magát ezekben a helyzetekben.
Könnyű azt mondani, hogy védjük meg magunkat, miközben a társadalom sem áll készen arra, hogy ténylegesen problémának lássa ezeket a szituációkat. Sőt, továbbmegyek, gyakran mi nők sem vagyunk biztosak abban, hogyan védjük meg magunkat, egyáltalán jogosan tesszük-e. (Te jó ég, és nekem ezt tényleg le kellett írnom.)
Wirth Judit, a NANE Egyesület munkatársa lényegre törően elmagyarázta nekem, mi az oka annak, hogy tehetetlenül állunk az előtt a tény előtt, hogy megint alánk nyúltak a buszon, vagy éppen ránk nézve rántja egy férfi a pélót.
„Elvileg ugyanazokat a védekezési megoldásokat használhatnánk ezekben a helyzetekben, mint amit férfiként tudnánk csinálni. Érdekes azonban, hogy
ha egy nő határozottan lép fel egy szexuális zaklatóval szemben, akkor szokás furcsán, vagy akár elítélően tekinteni rá, őt tekinteni agresszívnek.
Egyesek szerint maga a zaklatás, a zaklatva levés normális része a női létnek, és ellentmond a 'női princípiumnak', ha egy nő ezt nem tudja kedvesen elfogadni. Arra meg már végképp nem illik rámutatni, hogy az áldozattól nem véletlenül (hanem mert nő) van elvéve a zaklatással szembeni jogos felháborodás érzése, a zaklatóval szembeni határozott fellépés lehetősége, és az, hogy ebben joggal várjon támogatást a környezettől. Ez a gender-szocializáció torz kettős mércéje.”
Nagy a környezet felelőssége
Judit szerint a zaklatásnak, éppen úgy, mint a nők elleni erőszak többi formájának, van társadalmi beágyazottsága: minél erősebb a kettős mérce, annál nagyon biztonságban érezhetik magukat a zaklatók. Éppen ezért fontos a kívülállók szerepe a védelemben.
„Először is a kívülállókat biztatnám arra, hogy ne legyenek passzívak ők maguk sem, hanem támogatóak a zaklatás elszenvedőjével. Ha például egy nő határozottan fellép egy zaklatóval szemben, biztosítsák támogatásukról, ahogy csak tudják.”
Emellett a járművet üzemeltető vállalatok is szerepet vállalhatnának a zaklatásmentes utazás biztosításában:
„De megb*sznám azt a rúzsos kis szádat!” – az utcai zaklatás mindenkit érint, itt az ideje, hogy beszéljünk róla!
Van egy dolog, ami iszonyatosan dühít. Amiből elegem van, de mégis tehetetlennek érzem magam. Az utcai zaklatás gyakorlatilag a mindennapjaink része, és az, ahogy a többség az ilyen incidensekről gondolkozik, nagyon nincs rendben – úgyhogy ha megengeditek, kicsit rendet tennék a fejekben!
Viola cikkét ide kattintva olvashatjátok.
Mit tehettek ti?
Judit szerint fontos leszögezni, hogy egyetlen nőnek sem kötelessége, senkitől sem elvárható, hogy az ilyen alakokat mindenáron leleplezze, vagy hősiesen fellépjen ellene.
„A magyar valóság az, hogy a környezet sem nem különösebben támogató, sem nem különösebben aktív. Egy ilyen közegben
minden nőnek joga van ahhoz, hogy eldöntse: mennyi konfrontációt vállal be a zaklatójával – és sajnos néha a többi utassal – szemben.
Jó, ha tudjátok, hogy működhet, ha feltűnésmentesen arrébb húzódtok az elkövetőtől, vagy ha jelentőségteljesen ránéztek. Vannak proaktívabb védekezések is, például hangosan rászólhattok, hogy azonnal vegye le a kezét rólatok, és az is hatásos, ha határozottan le is lökitek a kezét magatokról.
Az úgynevezett „mutogatósokkal” szemben beválhat, ha messzebbről hangosan rászóltok, köznevetség tárgyává teszitek, vagy egyszerűen unott arccal vagy egyenesen undorral bámuljátok.
Hogyan óvjátok meg a gyerekeiteket?
Kemény kérdés, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezek az esetek kiskorúakkal is előfordulhatnak.
Judit szerint fontos, hogy beszéljetek velük, ugyanis kár ezt a beszélgetést elodázni azzal az érvvel, hogy megijed a gyerek. Sokkal fontosabb, hogy olyan eszközöket, megküzdési stratégiákat adjatok a kezükbe, amivel kezelni tudja majd a helyzetet, ha belekerül.
„A gyerekekkel lehet és kell beszélgetni a személyes határok (beleértve persze a testhatárokat) sérthetetlenségéről, arról, hogy a felnőttek egyáltalán nem mind jó fejek, megbízhatóak és biztonságosak.
Meg lehet tanítani nekik, hogy szabad segítséget kérni, és érezze a támogatást is a részetekről, hogy beszélni merjen az őt ért zaklatásról, tudja, hogy nem őt fogják hibáztatni.
A NANE Egyesületnek és a PATENT Egyesületnek vannak iskolai foglalkozásai, amelyek ezeket a kérdéseket járják körül, és az elsősorban fiatalok számára írt Csak okosan! című könyv egyik fejezete a szülőknek nyújt segítséget abban, hogyan tudják jól támogatni a gyerekeiket hasonló helyzetekben és az ilyesmire való felkészülésben.