Mindenkinek van valami függősége. Van, aki dohányzik, mások kényszeresen vásárolnak – én boltok elé kikötött kutyákat fotózok. Annyiszor még nem szögezték nekem a „de miért?!” kérdést, mint az eltelt egy évben – amióta ezt a hobbit egy Facebook-album formájában felvállaltam. És hogy miért? Ugyanazért, amiért egyesek az öngyújtójuk, mások pedig a pénztárcájuk után nyúlnak: CSAK.
Nem tudom megmondani, mikor, hogyan, miért kezdődött ez az egész. Bármennyire is igyekszem megerőltetni az agyamat, egyszerűen nem megy, nem jövök rá, honnan jött a sugallat. Csak azt tudom, hogy valamikor elkészült az első fotó, és onnantól kezdve nem volt megállás. Sehol nem volt még a Pokémon Go, amikor én már azzal a céllal jártam az utcákat a telefonommal a kezemben, hogy vadásszak.
Számomra van valami rendkívül csodálatos abban, ahogy ezek a kutyák reménytelen vágyakozással néznek be a boltok ablakán a gazdájuk után. És ezt a szépséget én egy ponton fontosnak éreztem megörökíteni.
Na jó, „kicsit” emlékszem. Egy barátnőmnek küldtem az első kutyás fotót azzal a szöveggel:
„Ha egyszer egy férfi rám így nézne…”
Jót szórakoztunk rajta, és mire észbe kaptunk, már rendszeresen küldtük egymásnak a kontentet. Nagyjából egy évvel ezelőtt és közel 100 fotóval a telefonomban éreztem azt, hogy itt az ideje a saját művészetemet megtisztelni egy önálló online albummal. Blogot indítani nem akartam, mert a témában több külföldi és magyar blog is futott már – bizony, az interneten tényleg minden fent van – úgyhogy elegendőnek éreztem, ha a képeket csak a magam és az ismerőseim szórakoztatására használom.
Félve töltöttem fel az első fotókat a profilomra, hiszen ahol kommentelni lehet, ott teret kap a negativitás és a kritika – gondoltam. Tévedtem.
Ugyan kaptam pár olyan üzenetet, ami azzal kezdődött: „Te, ez mi a f*sz?”, de ezek az intelligens levelek általában úgy folytatódtak: „Imádom!”
Az album azonnal népszerű lett, és az ismerőseim nagy része szó nélkül kivette a részét a játékból. Úgy tűnik, a szokatlan hobbim nemcsak nekem, de másoknak is örömet okoz. A dolognak egyébként egészen elképesztő kapcsolatépítő ereje van, ugyanis olyanok is felvették velem a kapcsolatot az album miatt, akikkel korábban évek óta nem beszéltem – vagy akikkel csak távoli ismerősök vagyunk.
Februárban csatlakoztam a VOUS szerkesztőségéhez – és akkor éreztem először, hogy a csapat teljes értékű tagja lettem és a többiek végleg elfogadtak, amikor a VOUS-lányoktól is elkezdtek jönni a fotók. Elsőként főszerkesztőnk, Eszter küldött nekem egy bájos képet. Később pedig a csapat ügyeletes Jónője, Takács Nóra is bejelentkezett nálam egy képi fogalmazvánnyal a témában. Sőt, több korábbi interjúalanyom is megtisztel azzal, hogy csatlakozott a képküldők népes táborához. Szeretlek titeket, köszönöm!
Többen külön kérik, hogy tageljem be őket az általuk küldött fotón – tehát a Facebook-albumomba fotót küldeni bizonyos esetekben nagyobb presztízs, mint Tag Heuer karórát viselni. Ha nem minden esetben…
Mint azt már tudjátok, ha kedd, akkor Csinos kedd – az általam elképzelt ideális világban pedig szerdánként szőrös szerda lenne. Ilyenkor küldhenétek ti is fotókat az általatok látott szupercukiságokról. Na, de fejezzük is be az álmodozást, és nézzük az eddigi top 10-est.*
* De azért, ha szeretnétek képet küldeni, akkor ne fogjátok vissza magatokat! A biztonság kedvéért csináltam egy ilyen e-mail címet: szoros.szerdat.akarok@gmail.com
