Mindannyian fantáziálunk arról, hogy milyen jó lenne világgá menni, minél több dolgot látni, megismerkedni idegen kultúrákkal és emberekkel. Ahogy pedig ezt elképzeljük, mindig beleütközünk a falba: de honnan lenne erre pénzünk? Majd jön az önámítás: „Végül is elmehetnék külföldre dolgozni, esetleg egy hajóra, akkor tényleg bejárhatnám a világot!” Na ez az a pont, amikor sokan nyuszik vagyunk, és visszafordulunk, míg mások bátran belevágnak. De milyen is az élet egy óceánjárón? Egy tapasztalt világjáró magyar pincér elárulta nekünk!
Tibi 46 éves, két huszonéves és egy tizenéves gyerek édesapja, nem mellesleg pedig közel egy évtizeden keresztül dolgozott különböző hajókon, hol szakácsként, hol pedig pincérként. Így az első sztereotípiát azonnal le is dönti azzal kapcsolatban, hogy akik hajóra mennek dolgozni, azoknak nem lehet magánéletük. Bár azt beszélgetésünk során többször hangsúlyozta, hogy inkább családtalan fiataloknak ajánlja ezt a fajta munkát, mint gyerekeseknek. De erről majd később. Először is tegyük helyre a fogalmakat, hiszen talán hozzám hasonlóan ti is abban a hitben vagytok, hogy hajón dolgozni nagyjából egyenlő azzal, hogy az ember egy óceánjárón szeli a vizeket. Ez közel sincs így, sokféle munkát lehet hajón vállalni, és sokféle hajó is van. Tibi kipróbálta az óceánjárózást és a folyami hajózást is.
Mi a különbség?
Egy óceánjáró és egy folyami hajó között a legnagyobb különbség értelemszerűen, hogy merre járnak, hiszen az egyik tengeren és óceánon közlekedik, a másik pedig folyókon. Ezen kívül pedig méretbeli különbségek vannak, míg egy óceánjárón simán elképzelhető, hogy 2700 ember utazzon, 1600 fős személyzettel, több konyhával és étteremmel, addig egy folyami hajón általában pár száz fővel kell számolni. Sőt, Tibi olyan hajón is dolgozott, ahol összesen 45 utas volt, 10 fős személyzettel. Ám az, hogy az ember mennyi időt dolgozik, a hajókon nagyjából megegyezik egymással. A folyami hajók ugyanis márciustól decemberig járnak – ezalatt nyáron kétszer két hétre haza lehet utazni, pár cég pedig még több szabadságot is biztosít –, óceánjáróra pedig nagyjából 8 hónapra szegődik el az ember.
Az én időmben úgy működött, hogy a kelet-európaiak nyolc hónapra mentek, a nyugat-európaiak fél évre, az ázsiaiak pedig egy évre
– meséli Tibi, aki összesen két évet töltött óceánjárón és hetet folyami hajón.
„Egyszer majdnem lekéstem a hajót”
A folyami hajózás és az óceánjárózás alatt a mindennapok nagyon hasonlóak. „Konyhán a munkánk a reggeliztetés, ebédeltetés és vacsoráztatás. Ezek nagyjából háromórás blokkok, amik között nekünk is van szabadidőnk. A hajókon nem céljuk a cégeknek, hogy folyamatos, tizenórás munkanapokkal kicsinálják a stábot, hiszen akkor nem is tudnánk végezni a munkánkat.” Ennek fényében pedig igen a válasz arra a kérdésre, hogy aki hajóra megy dolgozni, tényleg látja-e a világot. Tibi elmondása szerint mind az óceánon, mind a folyón a program nagyjából ugyanaz, naponta kikötnek, este mennek tovább, bár a tengeren nagyon ritkán van olyan nap, hogy megállás nélkül szelik a habokat.
Ám azt mind az utasoknak, mind a személyzetnek nagyon észben kell tartania, hogy mikor kell visszaérni, mert ahogy a vonat, a hajó sem vár.
„Egyszer úgy késtem le a hajót, hogy konkrétan ott üldögéltem néhány másik magyar pincérrel a közelében. Bár szóltak arról, hogy előbb fogunk indulni, mert megváltozott a vízállás, mi erről az információról lemaradtunk, és már csak azt láttuk, hogy megy a hajó” – mondja. És hogy mit lehet tenni ilyen esetben? „Sikerült beszélnünk a kapitánnyal, aki azt mondta, a következő zsilipnél fel tudunk szállni, így volt egy nagyjából 5 kilométeres rohanásunk a forró betonon. Minden utas minket fotózott.” De ennél rosszabbul is járhat az ember, Tibi egyik kollégája Jamaicában késte le az indulást, és végül egy helyi halásznak fizetett, hogy vigye a hajó után.
Egy stewardess titkai: luxusutak, elegáns szállodák
„Stewardessek. Ők azok, akiket a reptereken még a duty free shopok parfümszekciójánál is jobban szeretek – és nem csak azért, mert őket nem lehet leverni és eltörni… A légiutas-kísérőkben van valami megmagyarázhatatlan báj és misztikum. Szerintem a lelkünk mélyén mindannyian eljátszunk egyszer a gondolattal, hogy milyen lenne stewardessként dolgozni – Abasiute Anna viszont nemcsak ábrándozott róla, hanem döntött, és légiutas-kísérő lett.” Interjúnkat vele ITT olvashatjátok.
Egy idő után be lehet sokallni az élményektől
Természetes, hogy az ember az ilyen munka során olyan élményekkel gazdagodik, amikkel egy irodában ülve soha. Sőt, néha még életveszélybe is kerülhet. Tibi például mikor Alaszkában járt, egy kirándulás során összefutott egy grizzly medvével. Szerencsére az állat viszonylag messze volt, és nem támadt rájuk, de volt olyanra is példa, hogy mikor egy öbölben úszott, a hullámok annyira messze sodorták a parttól, hogy csak nagyon nehezen tudott visszajutni.
Ám a kalandok ellenére azért eljön az a pont, mikor az ember már megcsömörlik a sok látnivalótól. „Mikor először jártam Acapulcóban, volt egy úristen-érzésem, ott mászkáltam feltűrt gatyában a pálmafák között. Aztán elmentem Saint Thomasra, amihez képest Acapulco egy porfészeknek tűnt. De ha a Karib-tengeren hajózol, mindennap egy csodálatos szigeten kötsz ki, amik szinte ugyanolyanok. Mikor már a sokadik helyen vagy, úgy érzed, minek menj már ki a hajóról, 50 fok van, ugyanazt látod, ha helyette pihenhetsz?”
De meddig lehet ezt csinálni?
Tibi elmondása szerint bármennyi előnnyel is jár ez a munka, nagyon megviselheti az embert, főleg, ha családos. Ő közel 10 évvel ezelőtt elsősorban anyagi okok és kalandvágy miatt vágott bele, és persze szakmailag is nagy lehetőségnek találta. „Nagyon nehéz úgy élni, hogy az ember elutazik márciusban, és utána decemberben megy újra haza” – mondja, és hozzáteszi, hogy ennek ellenére nehéz abbahagyni. Nem könnyű itthon munkát találni, és miközben keresel, biztos, hogy érkezik egy e-mail arról, hogy van új munka hajón. Akkor inkább választod a biztosat, ahelyett hogy itt maradj bizonytalan helyzetben.
Ám most úgy tűnik, Tibinek mégis sikerül hosszabb időre hazaköltöznie, amit igazából egy lábtörésnek köszönhet. „Télen Ausztriában dolgoztam egy síparadicsomban, ahol szánkózás közben eltörtem a lábam. Ennek következtében pedig otthon kellett maradnom 15 hétig, és lecsúsztam a hajózási szezonról. De közben szerencsére találtam itthon is munkát.” Bár ő már lehet, hogy nem olyan lelkesen térne vissza a hajózáshoz, minden fiatalt arra buzdít, hogy próbálja ki magát benne, ha kap rá lehetőséget.
Minden fiatalnak vagy gyermektelen házaspárnak csak ajánlani tudom. Ez egy szuper lehetőség, hogy megtapasztalják, milyen sokat dolgozni, sok pénzt keresni és látni a világot!
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
