Ha egy művésszel sodor össze a sors, hajlamosak vagyunk eszméletlen sületlenségeket kérdezni tőle. Nem tudom, ez miből fakad, de talán onnan datálódhat a dolog, hogy a régi időkben a művészeknek alaposan felkopott az álluk. Ma már azért fordult a kocka.
Ma már igény van egyediségre, mindenki keresi azokat a termékeket, melyek a leginkébb kifejezik az érzéseiket, stílusukat. Mégis, még mindig vagyunk páran, akik hippiként látjuk a művszeket, akik elszívnak egy spanglit, mielőtt még alkotni kezdenének. Pedig épp olyan átlagos emberek, mint mi: Fanny, a grafikusunk sem rasztás hajjal él, Angie is felépítette a maga álomvilágát, és cseppet sem néz ki csövesnek, mint ahogyan az YKRA tervezői is hétköznapi emberek. Szóval, ha valaha összetalálkoztok velük, SOHA ne kérdezzétek meg tőlük ezeket.
És mi a rendes munkád?
Ez. Bármilyen hihetetlen is.
És ezekért TÉNYLEG fizetnek?
Nem, ingyen csinálom.
Rajzolsz/zenélsz/csinálsz nekem/anyámnak/apámnak/szomszédomnak is?
Rabszolgának nézek ki?
Nem nézel ki művésznek.
Bocs, hogy nem nézek ki lepukkantnak, és még mosakodni is szoktam.
Ez ilyen veled született dolog?
Persze. Soha nem gyakoroltam és tanultam.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
