Nem Ruth Belville volt az első, aki a pontos idővel kereste a kenyerét: már a szülei, Maria Elizabeth és John Henry Belville is ebből éltek. A családnak volt egy zsebórája, ami John Belville, az apuka tulajdona volt, aki 1836-tól haláláig árulta a greenwichi pontos időt. Minden reggel bement a Greenwichi Csillagvizsgálóba, ahol asztrológusként dolgozott, és hozzáigazította óráját a greenwichi időhöz. Mintegy kétszáz londoni polgár vette igénybe szolgáltatásait: egy egységes díjat fizettek neki a járókelők, akik cserébe hetente egyszer rápillanthattak a zsebórájára.
Miután az apa 1856-ban elhunyt, a feleségre szállt a megtiszteltetés, hogy továbbvigye az üzletet. Nyugdíjba vonulása után Ruth folytatta a hagyományt, amit szülei elkezdtek: egészen 1940-ig árulta a pontos időt, amikor is közbeszólt a második világháború. Ezalatt az idő alatt annyira hozzánőtt a zsebóra, hogy még becenevet is adott neki: Arnoldnak keresztelte el.
A Belville család üzletét egyébként nem mindenki fogadta nyugodt szívvel. A 19. század végére telegrafikus formában is meg lehetett tekinteni az időt, a cég vezetője, St. John Wynne élőszóban és újságban is ellenszenvét fejezte ki Ruth-tal szemben, bírálatát pedig arra hegyezte ki, hogy Ruth holmi feminin eszközökkel tesz szert nagyobb keresetre a kelleténél.
Ruth végül 1943-ban halt meg, mindössze három évvel visszavonulása után. Az újságok A két lábon járó óraként emlékeztek meg róla, neve pedig még ma is ismeretes: a Greenwich Time Ladyként emlékeznek rá – írja a Science Museum.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
