Ezzel ellentétben mi, nők minden reggel szenvedünk a mit vegyek fel szindrómától – erről ti is vallottatok –, a rakoncátlan hajunktól, amit sehogy sem bírunk megzabolázni, még a hajvasaló megfelelő használatával sem. Pasik meg csak beletúrnak, és viszlát. Áh, hagyjuk is. Szóval jó nekik, hogy sok pólóval kihúzzák az életük utolsó napjáig; én csak egy dolgon tudok fennakadni, de azon aztán nagyon: hogy a viharba különböztetik meg őket egymástól? De TÉNYLEG!

Úgy értem, mikor takarítok, és rakom el a cuccokat a szobából, néha muszáj megkérdeznem, hogy ez mi. Milyen póló? Hova tegyem? És akkor olyan válaszokat kapok, hogy ki kell terítenem azt a pólót, és meg kell tüzetesebben vizsgálnom, hogy megértsem, milyen mágikus, láthatatlan jellel van megjelölve, hogy az pont az a póló, amit mond. Mert kapaszkodjatok meg, ilyen kategóriák léteznek a tök egyforma pólókra:

Oké, alvós póló, ez nem nagy cucc, ez még annyira nem kavarja meg az embert, mert evidens többnyire, hogy melyik az. Bár nem mindig, mert mindig van póló, ami státuszt vált.

Ami nálunk majdnem a kis fekete kategória meg a különféle menő darabok.

Amiben melózik. Jó, ilyen nálunk is van, nem nagy ügy, csak mi sokkal jobban variáljuk, mert abban nagyon jók vagyunk! Nadrág, szoknya, kiegészítők, miegymás, sőt, nekünk külön csinoskedd-szettünk is van, ugye?

Aztán mikor már azt hiszitek, értitek, és a tök egyforma pólótengert sikerül kategóriákra bontanod, akkor jön a kegyelemdöfés, a feketeleves, szóval nevezze mindenki, aminek akarja, mert ilyet még nem hallottatok:

Nem tudom, ez mit akar jelenteni, nem tudom, honnan lehet felismerni, de létezik.