Az egész úgy indult, hogy Dora Moutot a gépe előtt érte a fájdalom, sírva fakadt, és sírását felvette kamerával, majd megosztotta a világgal könnyeit: osztozzon a fájdalmában, aki látja. Véleménye szerint a sírást nem szabad eltitkolni.

Nem értem, miért kéne titkolnunk a fájdalmunkat, butaság, hogy el kell fojtani!

– mondta a DailyMailnek, és úgy látszik, Dora felfogása sokaknak tetszik, mert a lány elindított egy oldalt, ahová egyre többen töltik fel zokogós videóikat, és nézegetik mások, szintén hasonló témával feltöltött videóit. Azóta a mozgalomról rengeteg médium számolt be, és egyre többen csatlakoznak a projekthez.

Azért van véleményem: az rendben van, hogy az üzenet szerint merjünk sírni, merjünk akár így is lázadni és ez legyen társadalmilag elfogadott. Ez performansznak egészen jó ötlet.

Szerintem azonban a sírás, a helyzet, amikor elerednek a könnyeink, egy intim dolog. És aligha van annál szebb, amikor valakivel olyan viszonyba kerültök, hogy mertek sírni előtte, érezhetitek, ahogy átölel és feloldódtok a helyzetben, megkönnyebbültök.

Az is igaz, hogy rengeteg barátság, különleges kötődés alakul ki váratlan sírva fakadásoknak köszönhetően, és ez az élet velejárója. A sírás lehet csatorna ember és ember között. Nekem azonban ez így túl mesterkélt, mű, ál, hamis, de legfőképpen személytelen. Ettől függetlenül nem állítom, hogy ez valakinek ne eshetne jól, nem adhatna feloldást a fájdalomban, de talán nem ez a legideálisabb megoldás a fájdalom kiengedésére.