Magyarországon legalább 350 ezren nevelik egyedül a gyereküket, ami a tizenöt évvel ezelőtti helyzethez képest 100 ezerrel magasabb szám. Mindez azt jelenti, hogy nagyjából minden negyedik család egyszülős. Lehet ugyan keresni az okokat, de ez nem feltétlenül jelent segítséget azoknak, akik így élik az életüket még akkor is, ha ez egy átmeneti állapot.

Ezeknek a szülőknek egyedül kell megoldást találnia azokra a mindennapos kérdésekre és helyzetekre, amire sokszor még két ember is kevés. Lavírozni az óvoda és az iskola, a munkahely, a családfenntartás, az érzelmi és egészségügyi szükségletek útvesztőiben. Támasz, segítség nélkül.

Ha egy édesanya kerül ilyen helyzetbe, azt az emberek valamiféle balesetnek fogják fel, viszont ha egy gyermekeit egyedül nevelő apáról hallanak – ötvenezer fölött van a számuk Magyarországon –, akkor egyenesen valamilyen katasztrófát sejtenek a háttérben és szánakozva néznek rájuk.

Forrás:

iStock

Egy anyuka esetében a külvilág viszonylag tipikus reakciója, hogy „azért van egyedül, mert ezt választotta”, az apukáknál ez az opció mintha nem is létezne.

De vajon hogyan élik meg mindezt az érintett férfiak?

„Amikor egyedül maradtam a gyerekekkel, mindenki segíteni akart, mert ki fog főzni és ki fogja a gyereket fürdetni? Nagymamák, nagynénik és az összes női családtag ott nyüzsgött, hogy akkor majd segítenek.”

Egy nőnél természetesnek gondolják, hogy majd úgyis megoldja, nálam, mivel férfi vagyok, ez nem volt olyan kézenfekvő.

„És tényleg nagyon sokat segítettek, de ezek főleg fizikai dolgok voltak. Ettől még a család struktúráját azoknak kell kialakítaniuk, akik együtt élnek, és úgy, hogy az mindenkinek elfogadható legyen. Ha például odaköltözik a nagymama, az nagy segítség, viszont másféle feszültségeket vihet a családba. Kevés férfi akar együtt élni az anyukájával, ha már egyszer eljött otthonról.”

A családban betöltött szerepeket is újra kell írni, ami talán egy férfi esetében nehezebb. Ritka például az a család, ahol a mama a szigorú, aki betartatja a szabályokat, míg a papa a vigasztaló, együtt érző szülő, akihez oda lehet bújni, ha a mama csúnyán nézett. De nincs más hátra, ezt a szerepet is meg kell tanulnia a férfiaknak, ha egyedül maradtak.

„Mi, apák, pontosan tudjuk, hogy bármennyire is szeretjük ezeket a kölyköket, nem tudjuk úgy ölelni őket, mint az anyukák, mert az mégiscsak az anyjuk.”

„Általában a nagy bújós menedéket az anyuka testesíti meg, az apukák szerintem kevésbé. Persze aztán kialakulhat, Emese is bújik hozzám, élvezi és kell neki, bár ő már ebbe nőtt bele, neki mindig csak én voltam. De annak a gyereknek, aki menet közben veszíti el az anyukáját, egészen más lehet.”

Forrás:

iStock

Annak, aki egyedül marad a gyermekével azokra a kérdésekre is feleletet kell adni, hogy miért ment el, miért vált el vagy miért halt meg anya vagy apa. Mindez nem könnyű, főként úgy, hogy a szülőnek magának is meg kel küzdenie veszteségeivel, érzéseivel. Egy nőnek talán ez is könnyebben megy, hiszen tőle jobban elfogadják a gyengeséget.

Az amerikai Dave Taylor, aki apaként három gyereket nevel egyedül, így foglalta össze tapasztalatait:

„Azt tanácsolom minden férfinak, aki éppen csak belépett az egyszülősök világába, hogy vegyen egy mély lélegzetet és felejtse el az elvárásait.

Szülőnek lenni nem a holnapról szól, sokkal inkább erről a pillanatról, amiben éppen vagyunk.

„A szabályok jók, de valójában a gyerekek lelkéről, az elvárásaikról, az álmaikról beszélünk, úgyhogy figyelj. Hallgasd meg őket. Ne ‘hozz rendbe’ dolgokat, amelyeket nem kell rendbe hozni. És érezd jól magad. Évekbe telt, mire megtanultam elengedni magam és csak élvezni a gyerekeimet.”

Ha egyedülálló szülőként, édesanyaként vagy édesapaként jogi, munkavállalási és pszichológiai segítségre van szükséged, vagy csak együtt érző támogatásra, egy jó beszélgetésre vágysz, keresd az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítványt, akik hisznek abban, hogy a nehézségek, a konfliktusok és fájdalmak dacára is lehet boldogan élni, amihez a sorsközösség is egyfajta biztonságot adhat.