Hetek óta be van tervezve, hogy saját fotókkal tarkított szubjektív élménybeszámolót írok Párizsról, aminek a megírását két héttel ezelőtt szombatra terveztem. Akkor még nem tudtam, hogy az élet közbeszól majd.
A történtek fényében lehetetlen feladat úgy feleleveníteni és megosztani veletek az élményeimet, ahogyan azt eredetileg szerettem volna. Hatszor voltam a francia fővárosban. Először hétévesen, legutóbb négy évvel ezelőtt és azt már most tudom, hogy még legalább ennyiszer el fogok oda látogatni.
Az egyik kedvenc rituálém, amikor az első séták alkalmával minden sarkon azt érzem, hogy a következő utcából már meglátom majd a torony lábait, és mégsem. Akkor majd a következőn! És így megy ez órákon át. És miközben izgatottan várom, hogy századjára is megfotózhassam a monumentális vasszerkezet minden részletét, megpróbálok olyat játszani, hogy nem vagyok turista: figyelem az embereket, elkerülöm a forgalmas utakat és inkább otthon hagyom a térképet.
Egyszer egy útikönyvben azt olvastam, hogy a párizsi metró a zsenik találmánya a hülyék számára. Tizennégy vonaluk van, a legzsúfoltabb megállónál öt vonal találkozik, mégsem tudsz eltévedni. Hétéves turistaként sem (én koordináltam akkor édesanyámat, hogy merre kell mennünk). Annyira tiszták és érthetőek a jelzések, hogy a párizsi underground-bolyongás mint olyan nem létezik. Nem így a Deák téri aluljáróban, ahol 27 évesen is rendszeresen eltévedek, de ez egy másik sztori.
Sokat hallottam Párizsról, hogy mennyire giccses, álromantikus, turistáktól hemzsegő, és hogy a franciák mennyire ridegek. Az utóbbi években állítólag tényleg megsokszorozódott a turisták száma, így erről nem tudok nyilatkozni, de mindennek megvan a maga trükkje. Párizsba szerintem nem a turistalátványosságok miatt szerelmesedik bele az ember, hanem pont azok miatt a kis, hangulatos helyek miatt, amiket többnyire csak a helyiek ismernek.
A város báját számomra nem a múzeumok vagy a terek adják. Persze a városkép szépségét ezek mind-mind befolyásolják, de nem ezek azok, amik miatt érzem benne azt a pluszt, amit más európai városban még nem éreztem ilyen erősen. A pluszt az emberek adják. A helyiek. Akiknek minden rezdülésén, minden pillantásán érzem, hogy büszkék a hazájukra, a nyelvükre, a kultúrájukra, az ételeikre, és mindenre, ami Párizshoz köthető.
Sokak szerint ez gőg. Egyszer kaptam egy tízpontos tanácsot valakitől: „Ha Párizsba mész, bárkivel találkozol, köszönj neki franciául. Utána válthatsz angolra, de köszöntsd őket a saját nyelvükön.
Utána kenyérre lehet őket kenni.
Kipróbáltam, és minden alkalommal, minden helyen bevált a módszer. Kivétel nélkül. Hotelben, pékségben, múzeumban, még éjjel a külvárosban is.
Megvannak persze a kötelező turistakörök is, amiket jobb nem kihagyni, ilyenkor viszont rengeteget számít az időzítés. A Montmartre éjszakai utcazenészei például nem hiszem, hogy este 8-kor izgalmasabbak, mint éjjel 2-kor. Oké, nem mindenki tud éjszakába nyúlóan sétafikálni, de én mégis úgy gondolom, megéri egy kicsit korábban kelni és később lefeküdni az általában megszokottnál, mert így a városnak egy nagyon izgalmas szeletét is megismerhetjük.
Amikor először voltam, én is körbejártam a nevezetességeket. Egy hét sem volt elég rájuk, mégsem hagytam volna ki egyiket sem. És ez így ment még a következő három alkalommal is. Azt hiszem, turistaként egy város igazi arcának egy kis szegletét csak akkor pillanthatom meg, ha ezeket tudatosan elkerülöm, és ahelyett, hogy az útikönyveket bújom, inkább helyi emberek tanácsát kérem, hogy hol igyam meg a reggeli kávémat, melyik piacra menjek vagy hogy mit kezdjek a szabad szerda délutánommal.
Ha eltelik pár év anélkül, hogy Párizsban jártam volna, mindig érzem magamon, hogy hiányzik. Otthon érzem magam ott. Az egyetlen város, ahol tényleg, a szó legszorosabb értelmében olyan természetesen mozgok, mint Budapesten. Szeretem a torony lábait kereső érzést, az éjszakai felfedezőtúrákat és azt is, hogy ha tesztelés gyanánt néha nem franciául köszönök, akkor valóban mogorvábbak velem az emberek.
A legutóbbi tragédia bármelyik másik nagyvárosban is megtörténhetett volna. De ott történt. És nekem ennek ellenére már érik a következő odautam.
Nem tudom, mikor, de az már biztos, hogy tönkrevágtuk a húsvétot. Nem ünneplünk már otthon, a hagyományok kiveszőben vannak, és azt sem tudnám már megmondani, mikor kezdtek zárt ajtókon kopogtatni a locsolkodók, de az biztos, hogy ez vezetett ahhoz, hogy a locsolók is inkább wellnesshétvégére mentek húsvétolás és locsolkodás helyett.
