A Facebookon éljük az életünket, és a boldogságot leginkább lájkokban és kommentekben mérjük. Legyünk őszinték: ha több lájk van egy posztunkhoz, mint várnánk, már fel is dobta a napunkat. Nem kell pironkodni, így van. Ezt 2015-ben már nem ciki bevallani. De miért is kapjuk a lájkokat?
Lájk annyit tesz, mint tetszik. De ha rányomunk a gombra, valóban azt érezzük, hogy tetszik, amit látunk?
Nem feltétlenül!
A biztos lájkok
Ha egy családtagunk, a legjobb barátnőnk vagy a legkedvesebb kollégáink kitesznek egy posztot, azonnal rányomunk a lájkra. Talán azért, hogy érezzék, kedveljük őket. Nem feltétlenül azért, mert tetszik a 26. ugyanolyan profilkép, amit kiraktak. Mert persze tetszik, hiszen kedveljük az illetőt, de ebben az esetben a tetszikelés a szimpátia, a támogatás jele. Ez jó, aranyos. Ez kell!
Hé, itt vagyok lájk
A kiszemelt srác új képet töltött fel. Mit teszünk ilyenkor? Persze hogy egyből belájkoljuk. Vegye már észre, hogy mi is létezünk. Aztán várunk, reméljük, hogy visszakapjuk a kedvelést így is, úgy is. 🙂
Szánalom-lájk
Amikor látjuk, hogy egy kedves ismerősünk posztja már egy órája kint van, de nem érkezett még rá kedvelés. Ilyenkor késztetést érzünk, hogy rányomjunk a gombra, legalább a mi nevünk szerepeljen a poszt alatt.
Amikor a lájk őszinte
Úgy derül ki, hogy a lájk az lájk, ha olyan ember kedveli a posztjainkat, aki amúgy nem szokta. Sosincs ott a neve sehol, nem kapunk tőle játékfelkéréseket, nem oszt meg magáról naponta érdektelen információkat. Már majdhogy el is felejtettük, hogy létezik. És akkor… akkor megérkezik a kis ablakocska alul, az ő nevével. Na, ez lájk!
Ha pedig azt szeretnétek, hogy ne legyenek idegesítőek a Facebook-posztjaitok, kattintsatok ide.
Nem tudom, mikor, de az már biztos, hogy tönkrevágtuk a húsvétot. Nem ünneplünk már otthon, a hagyományok kiveszőben vannak, és azt sem tudnám már megmondani, mikor kezdtek zárt ajtókon kopogtatni a locsolkodók, de az biztos, hogy ez vezetett ahhoz, hogy a locsolók is inkább wellnesshétvégére mentek húsvétolás és locsolkodás helyett.
