Nem akartam, mégis így esett. Kötél nélkül táncolok, sétálok az égen. Szárnyak nélkül repülök. Szabad vagyok. Széttépett szerelem rongyai lógnak. Még szédülök, szárnyaim keresem.
Nem akartam szabad lenni. Nem így akartam szabaddá válni. Küzdöttem rabságomért én is, mint oly sokan, keservesen.
De azért jó. Sőt, az első hetek bénult vergődése után, amikor csak a port láttam, köveket és árnyékokat, most fejem emelgetem. Nyitom a szemem, nyitom a szívem. Mondom, szárnyaim keresem. Néha már fentről látom önmagam.
Még sosem szakítottak velem, most is én voltam, aki a nyílt szavakig kergette a másikat, de azt akartam, többé ne játszadozzon velem. Azt akartam, fogalmazzon ítéletet, tépje el, amit tépni kell, ne kösse többé szekér után a szívem. Ne vonszolja árkon-bokron, ne hazudjon szavakkal, ne hazudjon öleléssel. Szakítson.
Hú, nagyon fájt. Akkor nem tudtam, ez jó is lehet.
Ült egy széken. Pozícióban, keze lapozta mások sorsát, ítélt meg tetteket, amikor kimondta, hogy vége. Én álltam, mosolyogtam, nem tiltakoztam.
Sírni is csak akkor sírtam el magam, amikor már kifordultam az ajtón, zsibbadtan, vakon.
Mondták mások, jobb lesz így, jobb egyedül, megtanulom a repülést. Megtanulom a szabadságot. Egyetlen szavuk sem hittem el. Nem tudom, más hogy van vele, de akkor én ott, a szakítás percében megfagytam, szíven lőttek, összetörtek. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni hetekig. Szégyenbéklyó kötötte gúzsba tagjaim a fájdalom mellett. Szégyelltem, hogy nem kellek, hogy más kell. Szégyelltem, hogy utólag raktam össze a képet, hogy engedtem, bánthassanak.
Dehogy repültem, dehogy élveztem a szabadságom. Vergődtem, ahogy vergődnek mások is.
A szárny-érzés, a szabadság se jön egykettőre. Stációk vezetnek a szárnyalásig. Hitetlenség, düh, alkudozás, bánat, elfogadás… egyetlen szakaszt sem lehet megúszni, sőt van az úgy, hogy egy szinten megreked a szív. Toporog, nem tud tovább vánszorogni. A legtöbb embernél az alkudozás stációja nyúlik hosszúra. SMS-rohamok, éjjeli felismerések, telefonhívások, leskelődés a másik után. Nehéz az elengedés. Pedig e nélkül nincs repülés.
Egy ismerősöm exe pizsamájában aludt hónapokig, ki sem mosta, érezni akarta, újra meg újra beszívni kedvese illatát, egy másik ismerős a közeli DM-be járt arcszeszt szagolgatni, a harmadik minden nap arra került hazafelé, arra vitte a lába, amerre együtt éltek a szakítás előtt. Kellett neki naponta az újabb szívlövés.
Én a dühben toporogtam hosszasan, a gyűlöletben, aztán fordult a sorrend és hitetlenkedésbe csapott át dühöm. De nem alkudoztam, és nem is fogok.
.
Felismerésem dédelgetem: ha kell, szárnyak nélkül ugrok, zuhanásom is repülés, és ha talajt fog a szívem, azt is túlélem.
De ugrás helyett inkább gondolkodom. Rakosgatom össze önmagam. Szárnyaim mellett erősségeim keresem. Értékeim, amelyek voltak, hasznomra voltak sokáig, csak a kapcsolat elfeledtette őket.
Szépséges célok, gyönyörű gondolatok, utazás. Mesekönyv. Régi barátok. Olvasás, egy jó film a moziban. Süti egyedül, süti barátokkal. Egy pohár bor a teraszon. És a felismerés, már nem fáj, hogy nem vele a borozgatás, nem közös a terasz, nincs cirógatás.
Furcsa kis érzések kavarognak bennem, elismerések érnek, „Mi van veled?” kérdezik,” Ragyogsz” mondják sokan. Nincs rá jó válaszom. Előre nézek és szárnyaim próbálgatom.
