Lábnyomkeresővé váltam azon a nyáron, és sokfélét találtam. Volt, amelyikben megállt a tengervíz, és miután leülepedett benne a homok, tiszta maradt egy kicsit, annyira, hogy olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. Aztán elmosta a felszaladó hullám.
Sokat fotóztam, ültem és sétáltam a parton. Lebarnultam, pedig fehér bőrű lányként ez nagy szó. Volt, hogy sziszegve húztam fel a farmert, sokadnap pedig pici hólyagok keltek ki rajtam, hogy aztán erőtlenül megadják magukat a napnak. Lefoszlott a bőr, és kiviláglott alatta a napsütötte új. Órákig tudtam csak ülni és nézni, ahogyan megtörnek a hullámok, és jönnek újra meg újra. Volt egy ritmusa, és az azóta is visszhangzik bennem.
Napközben hatalmas csigakagylókat hallgattam a piacon, sosem láttam még akkorát, és hallani akartam benne a tengert. Ott pakolásztam, az árus furcsán nézett rám, de én csak egy nagyobbat kerestem annál, ami éppen nálam volt. Aztán annál is nagyobbat. Aztán találtam egyet, ami akkora volt, mint a fél fejem, és belehallgattam a hallókészülékemmel. Hallottam, hogy morajlik, és az ugyanolyan volt, mint a hullámok mozgása. Az árus noszogatni kezdett, hogy most már azért vegyek is valamit, ha már így feltúrtam mindent. Én meg kiválasztottam egy icipici csigát, és a zavarodott árus kezébe nyomtam.
Nektek mit jelent egy felejthetetlen nyár?
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
