Modern, kényes problémának tűnhet az, ha arra panaszkodik valaki, hogy nem tudja lelkesíteni semmi, és kizárólag ürességet érez akkor is, ha olyan tevékenységeket végez, amelyek régen nagyonis érdekelték.  Erre szokták ugye azt mondani, hogy „first world problem”. Pedig  ez nem új, és legalább ennyire nem elbagatellizálható probléma, csak most már nem tabu beszélni róla – és ha a szőnyeg alá söpörjük, komolyabb baj lehet belőle. Mit tehettek, ha ti is így érzitek magatokat?

A testem olyan, mintha nem lenne az enyém. Tudom, hogy fekszem az ágyon, és tudom, hogy egy férfi teste tapad hozzá, akit hagytam, hogy felszedjen a bárban. Azt is tudom, és érzem, hogy ki- és bejáratja magát a testemben, de az egész olyan szürreális. Már-már unalmas. Szeretném, ha hamar vége lenne, mert aludnék inkább, ugyanakkor azt sem bánom, hogy egy történés része vagyok. Addig is történik valami.

Ha ti leültök este a párotokkal a nappaliban, hová ültök? Egymás mellé? A kanapé két végébe? Vagy összefonódik a testetek, mint egy jó erős matrózcsomó? Mekkora a távolság köztetek? Nagyon nem mindegy! Hiszen egy jó kapcsolatban a felek közel érzik magukat egymáshoz akkor is, ha nincsenek folyamatosan együtt.