Egy latin nő piros ruhában, virággal a hajában. Magához szorítja egy elegáns, kalapos férfi. A nap olyan forrón süt, hogy szinte perzsel, a háttérben pálmafák magasodnak. Aztán megszólal a zene, és ahogy a pár táncolni kezd, az még jobban felforrósítja a hangulatot – én valahogy így képzeltem el a kubai salsát. De hogy néz ki ez egy budapesti tánciskolában? Megnéztem, és – ha már ott jártam – ki is próbáltam.
Kuba már gyerekként elragadta a fantáziámat. Amíg a gyönyörű narancsért és banánért sokszor kígyózó sorokban várakoztunk – már ha egyáltalán kapható volt –, addig a kubaiak zöld narancsát többnyire mindig be lehetett szerezni. Kicsit zöldebb volt, kicsit kevésbé volt édes, de legalább volt. Aztán amikor az egyik osztálytársam szülei eljutottak Kubába, ahogy az onnan hozott szuveníreket, a pálmafás, hófehér homokú tengerparti képeket nézegettük, valami elindult bennem. Kuba maga lett az egzotikum szinonimája a fejemben.