Vannak fotósorozatok, amelyek nem a szép színek, a tökéletes kompozíció, vagy a pillanatok mesteri megragadása miatt nevezhetők jónak. Egy igazán ütős képsor elgondolkodtat, hetek múlva is vissza-visszakúszik az agyba. A fotó tökéletlensége az élet valóságos, nyers, kegyetlen oldalát mutatja meg. A No Seconds című sorozat is ilyen, melyben halálsoron lévő rabok utolsó vacsoráit készítették el, és tették egy fotós lencséje elé. Mindegyik fotó egy rövid történetet mesél el a halálra ítéltekről, de az, hogy az elkövetett bűneiken túl milyen emberek voltak ők valójában, csak a mi fantáziánk és a fotók segítenek feltárni.

Mi lenne, ha napra pontosan tudnánk, hogy mikor fogunk meghalni? Máshogy csinálnánk valamit, mint eddig? Mit ennénk utoljára, és milyen szavak hagynák el utoljára a szánkat? A halálra ítélt bűnözőknek ez nem csupán fantázia, hanem a rideg valóság. Vajon ők mit ettek és mondtak közvetlenül a haláluk előtt?