Gyermekkoromban szinte minden nyári szünetet a vidéki nagymamámnál töltöttük. Négyen voltunk unokák, annak rendje és módja szerint néha vitatkoztunk, néha vásottkodtunk, mindig éhesek voltunk és rengeteget kérdeztünk. Volt sok hangzavar és volt sok munka is velünk. És persze ott volt az óriási kert, amit művelni kellett. Mindezt egyedül. Mamát szinte sohasem láttam kacagni, mosolyogni is csak néha. Igazából ez akkor tűnt fel, amikor megszületett az első dédunokája, az én kislányom, akit mikor a karjaiba vett, egy addig soha nem látott öröm költözött megviselt arcára.