Amikor Kisteleki Gergely, solymász, befordult az autójával a Népliget parkolójába, az suhant át az agyamon, hogy ez nem lesz egy átlagos nap. És tényleg: ki kocsikázott már három madár társaságában? Zsófi, a fotósunk kicsivel előtte megkérdezte, áll-e még az ajánlatom, hogy én ülök hátra – azaz a madarakhoz? Állt.
Mikor egyeztettem Gergellyel, hogy hol találkozzunk, figyelmeztetett, hogy ne a legszebb ünneplős ruhánkban menjünk, mert mondhatni a kocsi is „részt vesz a kiképzésben”. Valamint ha barna hajunk van, akkor jobb, ha eltakarjuk, mert Réka, a harris (ejtsd: herrisz – a szerk.) nem csípi a barna hajú lányokat.
Vigyünk sapeszt? – kérdeztem. Inkább bukósisakot! – nevetett, de aztán megnyugtatott, hogy nem lesz semmi bajunk. Remélhetőleg. Nem viccelt, a kocsin látszott, hogy madár lakta hely, fehér potyadék sok helyütt, de furcsa módon nem zavart. Mármint, persze, a gondolatban volt valami bizarr, elvégre az ember ősidők óta ódzkodik a végtermékektől, de nem uralkodott a zárt térben különösebben viszolyogtató szag. Sőt.
„A madarak sokkal tisztább lények, mint gondolják az emberek” – mondta Gergely, miközben kiterített némi tiszta lepedőt az ülésre. Én arra ültem, Berci és Oszi pedig a támlán üldögélt mellettem. Ha úgy adódott, mosolyogva nyugtáztam, ahogy a kanyarokban igyekeznek visszanyerni az egyensúlyukat. Réka az autót vezető Gergő feje felett egyensúlyozott az ülés támláján.
Bármilyen furcsa is volt, a belülről leharcolt kocsiban ülni felüdülés volt. Ennek valószínűleg az is lehetett az oka, hogy Gergely hihetetlen nyugalommal beszélt a madarakról és a természetről.
Már óvodában kitalálta, hogy réti sas akar lenni farsangkor. „Később persze rájöttem, hogy réti sas nem lehetek, így lettem solymász. Nagycsoportos ovisként a farsangon már így jelentem meg, ahogy most látsz” – mutat végig magán: terepszínű kabát és nadrág, széles kék kendő a homlokán.
Nem is olyan meglepő, hogy a madarak szerelmese lett, hiszen nagyapja galambász volt, édesapja pedig fácánokat tenyésztett. Kiskorában, elsősként már galambfiókákat nevelgetett. Élete első komoly családi vitája egy varjú miatt robbant ki: osztálytársa ugyanis talált egy sérült varjút, amit Gergely elcserélt apja egyik fácánjára.
Most éppen 19 madárral él. Van közöttük héja, ölyv, dolmányos varjú, nyári lúd, bagoly, kanadai ludak és harrisek.
Ebből 4 hamarosan visszanyeri a szabadságát, ugyanis gyakran visznek hozzá sérült madarakat, akiket ápol, hogy aztán egészségesen visszatérhessenek a természetbe. Emellett pedig solymászbemutatókra jár.
„Fontos, hogy meglegyen a madárral a bizalom” – mondja Gergő, miközben kiengedi Rékát és Oszit az autóból a Népligetben. Mikor a mexikói harriseket megvette Németországból, nem volt egyszerű a megszelídítésük. „Réka 3 napig folyamatosan a kezemen ült éjjel-nappal.” Egy madár ugyanis eleinte menekülni próbál, folyton vissza kell ültetni a kézre, ami fárasztó. Réka volt a legmakacsabb a 3 harris közül.
A harrisek falkában vadásznak, megvan a maguk kis hierarchiája. A nőstények vannak legfelül, aztán a hímek. Itt is Réka a legerősebb, utána jön Béci, majd Oszi. És persze, legalul vagyok én, a rabszolgájuk, mondhatni.
Ha a madár elkezd tollászkodni, akkor már lehet látni, hogy jó úton vannak a bizalom kiépítése felé. Minden visszaültetés után jutalomfalatot kell adni” – magyarázza Gergely. Ha evés után a madár a csőrét megtörli a kesztyűben – ami egy nagyon intim mozdulatsor –, azt jelenti, biztonságban érzi magát. Ez nem a jutalomfalat miatt van, hanem a lelki kötődés miatt: nekik Gergely egy stabil, biztos pont, ahová mindig visszatérhetnek.
A bizalom abban is megmutatkozik, hogy Gergely egy másik madara, Csinszka, a héja párzási időszakban Gergellyel áll párba is, és együtt építenek fészket. „Ilyen rossz ízlése van, hogy még egy madár helyett is engem választ” – mosolyog. Ilyenkor Csinszka a karjára száll, szétborzolja a tollait, bepucsít neki, és tolatni kezd felé, mint ahogyan bármelyik hímmel tenné, Gergely pedig ad neki egy finom falatot, és nekiállnak fészket építeni. „Az ágkupacokból válogatunk, odaadok neki egy ágat, ő pedig a helyére teszi, vagy ha nem tetszik neki, félredobja.”
De ebből hogy lehet megélni?!
Nyilván mindenkiben felmerül a kérdés, hogy madarászként hogy él valaki. Illetve hogy meg lehet-e élni ebből egyáltalán.
Gergely szerint az emberek abból a munkából is éhen halnak, amit utálnak. Ő legalább abból hal éhen, amit imád.
Gergely szokatlan látványt nyújthat az embereknek. A harrisekkel simán metrózik, villamosozik, de autóból is kiengedi őket egy körre. „A madaraim jobban elviselik az embereket, mint én” – mondja, bár azt nem venni észre rajta, hogy ne bírná az embereket. Nagyon kedvesen, szeretetteljesen beszélget, élvezet vele és a harrisekkel tölteni az időt.
Hámori Zsófia, a VOUS fotósa
„A fotózás előtt annyit tudtam, hogy Réka, az egyik madár nem szereti a barna hajat. Köszi, én meg a nagy karmú madarakat. A csípős reggeli hidegben lesben állva szorongattam a gépem: madarakat fotózni kihívás. A madár nem szeret széllel szemben repülni – azt viszont nem én döntöm el, hogy honnan süt a nap. Megpróbáltam lefotózni, ahogy az egyikük elkap egy 2 centis húscafatot a levegőben, de először én nem kaptam el a pillanatot, másodszor a madár a húst…”
Az interjú alatt Oszi, Réka és Berci szárnysuhogásaiban gyönyörködünk. Méltóságteljes tartásukkal nem tudunk betelni, mint ahogyan azzal sem, hogy Gergellyel mennyire összhangban vannak. Gergely még elmeséli, Réka maga választotta a nevét, erre hallgatott csak, mikor először beszéltek négyszemközt. Berci pedig Farkas Bertalanról, az űrhajósról kapta a nevét, hiszen a harriseket is a levegő farkasainak hívják. Találó.
Miközben hazafelé tartunk, a madarak már minket is jobban bírnak. Zsófi is sokkal felszabadultabb, Réka már a táskáján tanyázik. Úgy tűnik, a nőstény harris megkedvelte őt, amikor reptetés alatt Gergely karja helyett Zsófi fején landolt. Ahhoz képest, hogy úgy indultunk neki, ez egy fura nap lesz, nagyon pozitív délelőttöt tudhatunk magunk mögött. Ha csak pár órára is, de átélhettük, milyen az, amikor tényleg közel kerülünk a természethez!
