A nyár egyik leggyorsabban terjedő videója az a Ki az igazi magyar? címen futó kisfilm, amelyet több mint másfél millióan láttak hazánkban, és 47 440-en osztottak meg. A rövid videó azt mutatja meg, hogy minden ember világpolgár bizonyos értelemben: senki sincs, aki ne többféle embertípus leszármazottja lenne.
Amikor tehát a mellünket verjük, hogy mekkora magyarok vagyunk, nem árt emlékezni, hogy bizonyára nekünk is voltak őseink, akik Európa, Afrika, Ázsia és a többi kontinens különböző szegleteiben látták meg a napvilágot, és talán a bőrük is más színű volt, mint a miénk.
Van, aki „felébredt”, más megbotránkozott a felvételek láttán
A felvételeken döbbent arcokat láthatunk: az, aki 100 százalékban franciának, izlandinak, bengálinak hitte magát, most hirtelen rádöbben, hogy valójában genetikailag csak részben – ha egyáltalán – van köze nemzetéhez, anyanyelvéhez. Ettől még a szívében lehet 100 százalékos francia, izlandi, bengáli, esetleg magyar, de nem árt tudni: a DNS soha nem hazudik, s ez alapján a földön egyetlen ember sincs, akit ne kötne a világ számos tájához a vére. Ahogy Darwin is mondta: mindannyian távoli unokatestvérek vagyunk, az emberiség közös bölcsője pedig Kelet-Afrika lehetett.
„Mindenkinek meg kéne néznie ezt a videót: egészen biztosan nem volnának szélsőségesen nacionalista és fajgyűlölő emberek a világon” – lelkendezik az egyik kommentelő. „Ugyan már, hollywoodi baromság az egész… az ilyen szeméttel próbálják összemosni a fajtákat, eltörölni a nemzeteket” – háborog két niggerezés és zsidózás között egy másik hozzászóló. Én úgy gondolom, genetikai sokféleségünk felismerése és elfogadása nem zárja ki azt, hogy a rajongásig szeressük szülőföldünket és anyanyelvünket, és a legjobbat akarjuk az országnak, ahol élünk. Sőt: így tudunk csak igazán, önmagunkkal együtt a többi embert is tisztelve valódi hazafiak lenni. Miért is? Nézzük csak…
A sokféleség érték, de volt, hogy a „fajgyűlölet” erőszakot szült
A fajgyűlölet már csak azért is butaság, mert az ember a „faj”, ezen belül léteznek különböző fajták, vagyis embertípusok. Csak az igazán elszigetelt közösségekben vannak viszonylag „tiszta”, vagyis homogén fajták, Közép-Kelet-Európában őseink vándorlásai miatt ez lehetetlen volna. Genetikailag mindannyian sokfélék vagyunk, és ez így van rendjén: minél színesebb a génkészlet, annál nagyobb a valószínűsége az egészséges utód születésének. Nem véletlen, hogy Izlandon, ahol az elszigeteltség miatt a genetikai állomány homogénebb, külön telefonos alkalmazás figyelmezteti a randizó fiatalokat, ha túl közeli rokonai egymásnak, s ezért nem volna szerencsés, ha egymásba habarodnának…
Azok között az embertípusok között, amelyek ebben a régióban éltek a történelem során, nincs jelentős genetikai különbség. A 20. század értelmetlen borzalmai közé tartozik a délszláv háború során megerőszakolt nők esete, akiket szánt szándékkal ejtettek teherbe csetnik katonák az „ez etnikai tisztogatás” jegyében, hogy „csetnik harcosokat” szüljenek. A források szerint mintegy 20–60 ezer sorozatosan megerőszakolt nőt elkülönítették, hogy ne tudják elvetetni az erőszakból fogant magzatokat: ennek a nemzeti traumának a lenyomata jelenik meg a Szerelmem, Szarajevó című megrázó filmben is, amit képtelenség könnyek nélkül végignézni. Később több genetikus, például Czeizel Endre is beszélt arról, hogy az ilyesfajta „genetikai erőszak” embertelen gyalázata mellett teljességgel értelmetlen is, hiszen a Boszniában élő népcsoportok között gyakorlatilag nincs genetikai különbség…
A nemzeti identitást persze nem a genetika, de még csak nem is a származás határozza meg
Ki vonná kétségbe, hogy Petőfi Sándor az egyik legmeghatározóbb magyar költő és forradalmár volt? Pedig édesapja, Petrovics István felvidéki szlovák családból származott, édesanyja, Hrúz Mária pedig szlovák anyanyelvű volt, csak asszonykorában tért át a magyar nyelv használatára. Ugyanígy a tizenhárom aradi vértanú között is kevesen vannak, akik magyar anyanyelvű családban látták meg a napvilágot, mégis színmagyar mártírként gondolunk rájuk.
Annak, hogy valaki milyen származású – vagyis milyen vér csorog az ereiben – , nincs feltétlenül köze ahhoz, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát.
Van, hogy ezt még az állampolgárság sem tükrözi, és mégis magyar emberekről beszélhetünk. Amerikában sokan dédszüleik nemzetiségéhez sorolják magukat („magyar vagyok”, „lengyel vagyok”, „német vagyok”), miközben egy szót sem beszélnek már magyarul, lengyelül vagy németül: vannak, akik ennek ellenére is szívükben őrzik azt, amit őseik hagytak rájuk.
A nemzeti identitás és az ehhez kapcsolódó egészséges büszkeség érték, amelyet szellemiségünkben, nyelvünkben és hagyományainkban őrzünk, de van, ami még ennél is fontosabb: ez pedig az emberség, ami felülírja azt, hogy milyen népcsoport tagjaként tekintünk magunkra… És hát van abban valami felemelő, hogy ezzel a génjeink is egyetértenek, ugye?
