Jössz már?
A tipikus kérdés, amivel minden lassú ember szembesül, ha nem is verbálisan, de nonverbálisan biztos: szikrázó tekintetekből és doboló ujjakból, lábakból is értik, hogy fogytán a velük lévők türelme. Főleg ebédidőnél, mikor már mindenki betolta az ételadagját, csak rájuk várnak, vagy ha éppen átöltöznek edzés után, és nem megy olyan gyorsan.
Lassabban sétálnak, készülődnek, és megkapják, hogy persze, mert a nők sosem bírnak elkészülni. Pedig egyszerűen csak nem megy gyorsabban. Készakarva sem. Ebből következik, hogy ha nagyon elszakad a cérna valakinél, akkor még ezt is a lassú emberek fejéhez vágják:
Direkt csinálod?
Pedig nem, és komolyan próbálkoznak gyorsabbak lenni, azonban a gyorsulással egyenes arányban nő az ügyetlenségük is: megbotlanak, összezavarodnak, sérül a komfortérzetük. Szóval, hagyjátok őket a saját tempójukban élni, mert nekik az a normális. Nekem van lassú barátnőm, mi megszoktuk már, hogy ilyenkor a világ kicsit elmosódott lesz, és kapaszkodjatok meg: jobb is!
A lassú emberek ugyanis – ha fogékonyak vagytok rá – megtanítanak a jelen pillanatában élni. Ők ráérnek, nézelődnek, és sok szép dolgot vesznek észre, amit a rohanó emberek nem.
Túl körülményes vagy!
Nem hoznak gyorsan döntéseket, gyakran napokig rágják magukat egy-egy dolgon, és egy egyszerű feladat fölött is annyit szöszmötölnek, hogy külső szemmel már-már bosszantónak tűnhet. Pedig csak precízek, átgondoltak, szeretnek tökéletesen kivitelezni mindent. És persze elmerülni a feladatban is.
Legyetek hát türelmesek! Persze, tudom, nem mindenki tud egy légtérben meglenni egy lassú emberrel, de minden csak kompromisszum kérdése. Előbb végeztetek a kajával, mint ő, és nem értek rá? Mondjátok meg neki! Higgyétek el, nem fognak megsértődni.
