Egyszercsak jön anyu. Lassú léptekkel, mélázva nézem, ez a kép örökre az agyamba égett. Anyu lábai.

Felpattanok, felviharzok a szobámba és előrángatom a neonszínű gumikötelem. Anyutól el se köszönök, csak vágtatok, mint a lovak a vadnyugati naplementében. Anyám legalábbis így emlékezne.

Reni már vár, mivel csak ketten vagyunk, a gumi egyik végét a szék lábára rögzítjük, a másik végébe beleállok terpesztett lábbal. És kezdődik: rá, be, ki. Coca-Cola, banani. Vérre menő harc folyik, izzadunk, el ne rontsuk, mert akkor cserélni kell.

Ti emlékeztek erre? Gyerekkoromban nem volt a faluban olyan kert, ahol ne ugráltunk volna, és nem volt iskolaudvar, ahol ne skandálták volna valamelyik gumikötél-nótát. És úristen, mennyi nehezítést találtunk ki! Ha már túl jól ment valamelyikünknek a gumizás, akkor a magasság is változott. Előbb bokánál tartottuk, aztán térdhajlatban, utána csípő, és volt, aki a nyakmagasságig bírta. Akkor még másért volt szexi, ha valakinek hosszú volt a lába.

Én a Coca-Cola, Pepsi-Colára emlékszem, a lényege az volt, hogy kis terpeszben kellett átugrálni minden szótagra a gumit, hogy a lábunk között legyen: jobbra, balra, majd középre ugrottunk zárt lábbal, majd nagy terpeszben ki kellett ugrani a két kötélen kívülre. De ott volt még a kibeki, meg a banani. Ez utóbbit már nagyon magasan csináltuk, csak annyi volt a technikája, hogy a széléről kezdve előbb a szélső gumi kerüljön a lábunk közé, utána a másik szélső, majd középre ugorjunk zárt lábbal.

Órákig el tudtunk vele játszani. Még egymagunk is, úgy, hogy két szék közé feszítettük a kötelet.

Ti emlékeztek még a szabályokra?

Borítókép forrása: Pixabay