Amikor elküldtem a főszerkesztőmnek az e-mailt arról, hogy bevállalnám hallássérültként azt, hogy a Vak Bárban elfogyasszak egy vacsorát, nos, leginkább kétségbeesés és elégedettség elegye kavargott bennem. Meg az a kérdés, hogy hogy fogom pánikroham nélkül kibírni, hogy kvázi siketvakon fogok eltölteni pár órát egy teremben, egy vacsora felett.

Belegondoltatok már, hogy a vak gyerekek hogyan tanulnak meg írni, olvasni? Gondolom, egyből rávágjátok, hogy nekik van az a cucc, az írógépük, amivel tudnak írni. Nos, akkor most, lehet, meglepődtök kicsit.

Egy férfi virágokat ültetett vak feleségének, hogy újra mosolyogni láthassa őt, mikor megérzi az édes illatot. A gesztusból mára turisztikai látványosság lett.

Biztosan mindannyian elképzeltétek már, mi történne, ha elvesztenétek valamelyik képességeteket. Milyen lenne, ha nem látnátok, nem tudnátok beszélni, vagy többé nem hallanátok a hangokat. Én most egy estére átéltem, milyen érzés lenne, ha elveszteném a látásomat. Most pedig elmondom nektek, mi játszódott le bennem, mikor pár órára megvakultam.

Elgondolkodtató számomra, hogy néhány ember hogyan áll ahhoz a hírhez, hogy egy 30 éves nő Észak-Karolinában szántszándékkal megvakította magát, pusztán azért, mert úgy érezte, az az igazi önmaga, vaknak kellett volna születnie.