Sokáig csak ennyire emlékeztem a közös múltunkból: az első, ártatlan pillanatokra, amikor még csak bontogattuk a szárnyainkat, majd arra, hogy elmentél. Vajon te még emlékszel arra, hogyan kezdődött minden? Milyen volt a hét év házasság? Én azt hittem boldog vagy. A világ legnyugodtabb férje voltam melletted, mert azt hittem, hogy szeretsz. Sose panaszkodtál, sose beszéltél arról, hogy neked ez nem elég.

Ez az üzenet várt a konyhába, azon a szombat délutánon. Úgy indultam haza, hogy biztosan együtt ebédelünk. De a feleségem helyett pedig csak egy darab papír várt haza. Órák teltek el, én pedig nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Napokkal később persze küldtél egy levelet, elmagyaráztad, hogy miért hagytál el minket, és ne várjunk haza.

Semmi jele nem volt annak, hogy neked nem jó.

Forrás:

canva.com

A magyarázat nem segített

Öt éve ismétlem magamnak ugyanazt a kérdést: Miért? Miért volt fojtogató? Miért nem szóltál? Vagy épp miért nem vettem észre? Miért nem gondoltál Sárira? Miért így hagytál el? Miért kellett felszívodni?

Persze, most már értem, hogy nem kaptál levegőt, hogy többre vágytál. Hoztad a családi mintáidat, az anyád temperamentumát, a gyerekkori sebeidet. Hiszen anyád se bírta apád mellett. És a következő, majd az azután jövő férfi mellett sem. Meg akartad mutatni, hogy te nem vagy ilyen: különb akartál lenni, férjhez akartál menni, jó családanya lenni. Nagy házat szerettél volna: sikerült. Bankkölcsönt kellett felvegyünk, de sikerült. Három évig nem akartál gyereket, mert féltél a szüléstől, én megértettem, nem erőltettem. Közben mégis teherbe estél, végül megtartottuk Sárit. Melletted voltam az első évben, veled szenvedtem végig a szülés utáni depresszió minden pillanatát. Később is próbáltam mindenből kivenni a részem, hogy ne legyen megterhelő az anyaság, a sok házimunka, vagy épp az élet. Ezeket írtad le a második levélben. Meg azt, hogy meg kellett tegyed. Akkor és úgy kellett cselekedj, hiszen a lányodnak példa akartál lenni arra, hogy merjen változtatni az életén, merjen kitörni a mókuskerékből, ha rájön, hogy már nem tudja továbbcsinálni.  

Öt év telt el azóta, hogy elmentél. Azóta, hogy nem tudunk rólad semmit. Csak Sárinak küldesz születésnapra egy-egy képeslapot. Tudod, én próbálom jól csinálni, anyja és apja lenni egy személyben. Mindent megadni neki és tanítani őt. Újra és újra elmagyarázni, hogy miért nem vagy ott vele anyák napján, karácsonykor, az óvodai ünnepségeken. Szeretném, ha nem haragudna rád, ha azokkal az emlékekkel nőne fel, amiket hárman átéltünk.

Szeretnék jó apa lenni!

Forrás:

canva.com

De ide eljutni sok idő volt, az első évben nem tudtam ilyen erős lenni. A kezdeti sokk után depressziós lettem, hetekig nem jártam be a munkába. Persze, ebből Sári semmit nem látott: együtt reggeliztünk, készültünk, oviba mentünk. Majd munka helyett hazamentem és csak feküdtem az ágyba délutánig, amíg érte kellett menni. Sokat gondolkodtam, tele voltam kérdésekkel és pörgettem az eseményeket.

De valahányszor a tervem végére értem mindig eszembe jutott Sári. Nem hagyhatom itt, nem tehetem vele ezt én is. Párszor próbálkoztam az alkohollal is, azt hittem segíteni fog. De tudod, hogy nem bírom az italt. Egyik nap anyám jelent meg nálunk. Azt hitte, hogy nincs otthon senki, jött kitakarítani és ebédet főzni. Részegen talált meg, és rájött, hogy nem járok dolgozni. A nővéreimmel együtt pszichológust kerestek nekem, és így időben segíteni tudtak. Öt év telt el, és még mindig nem tudjuk, hogy merre jársz, haza fogsz-e jönni valaha. Ma már jobban vagyok. De bárhogy is alakuljon ezután, tudnod kell: magad elől hiába menekülsz.

András levelét Kedves Gerda dolgozta fel.

A Miután elhagytál, megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Kaptok egy rózsát a barátotoktól, az apukátoktól, esetleg a keresztszüleitektől. Az elején még olyan szépen mutat a virág, hogy azt kívánjátok, bárcsak sosem hervadna el. Itt jön az ötlet: aha! Szárítsuk ki, hiszen úgyis mutat majd valahogy! Csajok, én is gyűjtöm a kiszáradt virágaimat, na de minek?! Jó és egyben szép emlék, de egy idő után túlságosan elfoglalja a szobát, főleg, ha sok van belőle. A babonások szerint elvileg még a szellemeket is bevonzza, bár erről szerencsére nincs tapasztalatom.

Forrás:

pixabay.com

Én például olyan szorgalmasan gyűjtöm a lejárt bérleteimet, mintha megkért volna rá a BKK. Nem tudom, honnan jön ez a kényszeres bérletgyűjtögetés, de egytől egyig fel tudnám nektek mutatni az összes elhasznált darabot.

Csajok vagyunk, rengeteg magazint olvasunk már kisiskolás korunk óta. Nektek is megvan majdnem az összes darab a régi kedvenc újságotokból? Szerintem itt az ideje kiválogatni őket. Higgyétek el, sosem fogjátok elővenni az 5–10 évvel előtti magazinokat. Maximum akkor, ha a későbbiekben selejtezést végeztek a szekrényetekben és véletlenül a kezetekbe kerülnek ezek az ősi lapok.

Forrás:

pexels.com

Mi az, amiből még az újságoknál is több van a fiókjainkban? Naná, hogy a poszterekről beszélek! Szerintem ti is mindig kiszedegettétek a kedvenceitekről megjelent plakátokat, amit vagy kiragasztottatok, vagy nem, de rakásszámra gyűjtöttétek a bandákról és az énekesekről ezeket. Fájni fog, de ha feleslegesen fekszenek a fiókotokban ezek a papírok, ideje vagy elajándékoznotok (már ha van kinek), vagy megválni tőlük. Honnan tudjátok, hogy már nincs ezekre szükségetek? Onnan, hogy csak nagytakarításnál tűnik fel hirtelen a sok gyűrött poszter a fiókotokban. Vagyis ha eddig nem hiányoztak, ezután sem fognak.

Ennek volt talán a legnagyobb népszerűsége. Még mindig sokan gyűjtik a kis nyitófülecskéket, mondván, hogy karkötőt, nyakláncot lehet belőlük készíteni. Vannak, akik már évek óta lámpabúra készítéséhez gyűjtik ezeket a füleket. De őszintén, lányok: vettétek valaha a fáradságot, hogy elkészítsétek ezeket? Ha igen, le a kalappal előttetek!

Forrás:

pexels.com

Vannak azok az üveges üdítőitalok, amiknek a kupakjában cuki üzenetet találunk. Miért van az, hogy néhányan kényszert érzünk arra, hogy minden egyes kupakot eltegyünk?

Számon tartjátok, hogy hányszor ültök be moziba? Én speciel ezzel tényleg nem élek, de ismerek pár embert, akik nagy hévvel gyűjtik a mozijegyeket. Ti közéjük tartoztok? Egyébként ha van kedvetek, csekkoljátok Tilla új filmjét, már adják a mozikban!

Édesapám például gyerekkora óta gyűjti az efféle naptárakat, de olyan szenvedéllyel, hogy már a több tízezres darabszámot meghaladta a gyűjteménye. Konkrétan szekrényeket kellett barkácsolni a naptárjainak. Ez csak azért lóg ki az általam felállított sorból, mert nyilvánvalóan sosem fogja ezeket kidobni – ez nem is kérdés –, hiszen nemcsak pénzbeli, de eszmei értékkel is bír ez az óriási gyűjtemény.

A Selejtezésre fel! Dolgok, amiket nagy hévvel, de feleslegesen gyűjtünk bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Mindig kinyomom. MINDIG.

Lehet, hogy inkább ilyesmire lenne szükségem?

És ha mégis besétáltatok, akkor nem leemelni semmit a polcokról. És ha mégis leemeltétek és megvettétek, akkor ne egyétek meg. A végén persze az ember mindig úgy emlékszik, hogy az édesség repült a kosárba, na meg a szájába is. Bezzeg ha a csokik mesélni tudnának…!

Ebből csak Kardashianék élnek meg.

Még ha egy egész birkacsorda meg is teszi előttetek.

Meg belétek rúgnak, oldalba löknek meg rátok állnak. És a többi.

Nem, egyáltalán nem így nézek ki közben. 

Pedig Eszterről kéne inkább példát vennünk, aki a fenntartható divat nagykövete itt a VOUS-on, olvassátok csak el, hogy milyen komoly döntést hozott!

A 6 őrjítő kísértés, amikkel ti is naponta megküzdötök bejegyzés először Vous-én jelent meg.

De ő csak ment és teregetett némán

Mama négy gyermeket nevelt egyedül, a legnagyobb 13, a legkisebb pedig még csak hároméves volt, amikor a papa meghalt. Ő döntött úgy, hogy nem folytatja. Mama pedig csinálta tovább a dolgát, azt is, ami nem egy nő feladata, azt is, amit nem bírt el, hisz nem volt más választása. Kisgyermekként nem értettem, mama miért zsémbeskedik időnként vagy miért nincs jókedve. Aztán persze felnőttként egészen másként látom őt.

És azt is megértem, hogy miért nem volt nehéz élete okán könnyű nevetésétől hangos a ház.

Sok erős nőt ismerek, de egyet sem, aki önszántából lett az, aki nem akarta, hogy a férje cipelje haza a boltból a nehéz súlyokat, aki kivette a fúrógépet a párja kezéből, hogy ugyan, majd én megcsinálom, aki bútorokat húzgált, glettelt és falat festett ahelyett, hogy mondjuk süteményt készített volna a konyhában, vagy elmerült volna egy nagy kád vízben. Ezeket a helyzeteket a kényszer szüli, amit a legtöbben mindenféle fakszni nélkül simán bevállalunk.

Reggel uzsonnát csomagolunk, munkába indulunk, ahol határozottak, kreatívak és döntésképesek vagyunk, majd hazafelé még bevásárolunk a fáradt gyerekekkel, miután elrobogtunk velük a különórákra, befejezzük együtt a házi feladatot, vacsorát főzünk, mosunk, mesélünk. És persze mindeközben szépek, szexik és jókedvűek maradunk.

Forrás:

iStock

Van, ahol nem adatik meg egy nőnek erősnek lenni, maximum annyira, hogy a köténye mindent eltakarjon. Míg nálunk lehet karriert építeni, vállalatot vezetni, lehet egyedül élni, lehet gyereket apa nélkül nevelni, nőként férfiszerepeket cipelni. Örüljünk neki, hogy küzdhetünk és van lehetőségünk gürcölni. A világon még mindig sok kislány marad ki az oktatásból, ami után esélye sincs olyan munkára, amiből eltarthatná magát, ha úgy döntene, egyedül boldogul, vagy ha a sors kényszeríti erre.

Míg az én nagymamámat azért szólták volna meg a faluban, ha új embert hoz a házhoz, addig a nők egyenjogúságát maximum elviekben elismerő népeknél a volt férj bátyja vagy épp a nagypapa automatikusan kiterjeszti gyámságát az özvegy/elvált asszony és gyermekei felett. Vagy újra kiházasítják. A lényeg, hogy egy nő, egy anya nem maradhat férfi nélkül.

Azokban az országokban, ahol a nőknek kizárólag a konyhában a helyük, ahol esetleg nyilvánosan nem is mutatkozhatnak férfikísérő nélkül, az asszonyok hihetetlenül leleményesek. A barátnők, a nőrokonok a házak falainak biztonsága mögött elképesztő társadalmi életet élnek. Összezárnak, és a férfiak kirekesztő világával szemben egy zárt és titkoktól hemzsegő közösséget alkotnak.

Amíg a férjeik nincsenek odahaza, összejárnak, duruzsolnak, igyekeznek minél jobban kijönni a rájuk szabott lehetőségekből. Viszont ha kell, segítenek, ha kell, vigasztalnak, ha kell, tanácsot adnak. Mert bármilyen kritikus is egy nő még a legjobb barátnőjével szemben is, ha arról van szó, bárkivel véd- és dacszövetséget alkot a női nem védelmében.

A Miért keményedik meg egy nő? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Nem várt gyomros egy szép kedd délután

Édesapámmal ültünk egy kávézóban, beszélgettünk, amikor a csodálatos francia csokitorta és a habos kávé fölött sokatmondóan rám nézett. Lenyalta a habot a bajszáról, majd azt mondta: "Kislányom, én már úgy szeretnék egy unokát". 

Az én tejhabom ott maradt a csészében, ugyanis köpni-nyelni nem tudtam. Furcsálltam a kérdést,

A kérdés persze frusztráló is volt, hiszen miért siettet, és hogy jut ez most eszébe? Aztán pedig szokásomhoz híven felháborodtam, hogy mégis mit szól bele az életembe… szuper, a fázisok megvoltak, aztán mondtam neki, hogy erre kicsit még várnia kell. 

A felháborodásomat szerencsére mindig követi a lenyugvás időszaka, mondhatnám úgy is, hogy a tomboló vihar abbamarad, újra kisüt a nap és a frissen ázott föld új termőtalajt ad. Ezen a talajon új gondolatok teremnek, a helyzetek, történések új megvilágításba helyeződnek. Édesapám kérdését körbejártam, úgymond lelkembe engedtem és megnéztem, valójában mit is jelent nekem. 

Tisztáztam magamban, hogy időnként én is úgy érzem, ideje lenne már. Mert a korom azt diktálja, mert a környezetemben a barátnőim sorra szülik a gyerkőcöket, én pedig "csak" a karrieremet építem.

Máshogy érek, más a ritmusom, más a fontossági sorrendem, mint nekik. Hiszen másik ember vagyok, a saját utamat kell járnom, a saját medremet kell tartanom. Ha azt tenném, amit a környezetem elvár, ugyanúgy cselekednék, ahogyan ők, akkor nem a saját életemet élném. Köszi, ebből nem kérek! 

Forrás:

istock

Előre. Ez a biztos. Ha az elmémmel közelítek, akkor persze mindig kérdések fognak születni, és mindig az jár majd a fejemben: itt és itt kellene már tartanom, biztosan rossz elágazást választottam múltkor. Ha a lelkemmel nézem, akkor pedig megszólal bennem: igen, itt tartok. Haladok, és most ez vagyok. A saját utamat járom, a saját tapasztalataimat szerzem, bizonyos kérdésekben érettebb vagyok, mint a korom, más témában le vagyok maradva. Ez van.

Azt régóta tudom, addig nem szeretnék gyereket vállalni, amíg bennem nem érik meg valami. Ez lehet felelősségtudat, rálátás az életre, leginkább, azt hiszem, annak a szakadatlan figyelemnek a felvállalása, amit egy gyermek születése hoz magával. Mindezek előtt annak "kell" megszületnie, amikor átadom az irányítást a sorsnak, és hagyom, hogy a dolgok akkor történjenek, amikor valóban idejük van, és nem akkor, amikor én eldöntöttem – amikor én akarom.

A Nem várt gyomros egy szép délután: „Mikor lesz már unokám?” bejegyzés először Vous-én jelent meg.