A mai világban túlidealizálták a szingliséget, régen nem magasztalták a vénlányokat és az öreg agglegényeket, de az igazság valahol a kettő között kell, hogy legyen. Az ember társas lény, ezért valami hiba lehet a rendszerben, ha egy bizonyos kort elérve még mindig nem tudott senkit rávenni arra, hogy vele élje le az életét.
Nincs is annál csodásabb, mint amikor a férjed imád és folyamatosan kíván téged, nem igaz? Egy darabig persze hízelgő, de egy ponton túl rettenetesen fárasztó lesz a folyamatos sündörgése.
Őszintén érdekelne, hogy létezik-e olyan ember a világon, aki jóban van az anyósával. Fiatal koromban rengeteg rémtörténetet hallottam a vérmes anyukákról, akik mindent megtesznek azért, hogy megkeserítsék a menyük életét, és úgy tűnik, hogy nekem kijárt minden egyes ilyen szörnyűség.
Huszonkét évesek voltunk, amikor megismertük egymást a férjemmel, huszonöt éves korunkban pedig ki is mondtuk egymásnak a boldogító igent. Hétköznapi életet éltünk a hétköznapi házaspárok hétköznapi gondjaival, a hatalmas szerelem pedig szinte észrevétlenül eltűnt a kapcsolatunkból. Ekkor jöttünk rá, hogy mindketten másra vágyunk…
Egészen idáig azt hittem, hogy ismerem a férjemet, de azok után, amit mondott a húgomról és erről az egész helyzetről, nem tudom, hogy mi tévő legyek? Mire számítsak? Ha hasonló helyzetbe kerülök, mint a testvéremék, akkor készüljek a pofonra?
Azt tartom a világon a legfontosabbnak, hogy a gyerekeim boldog életet éljenek. Emiatt nem hagyhatom, hogy a fiam elvegye a barátnőjét, aki egyértelműen papucs férjet csinálna belőle.
Azt hittem majd az évek elteltével megkomolyodik, vagy a házasságunk után esetleg megváltozik, ha apuka lesz, de csak vártam a csodát, és semmi sem történt. Magamra maradtam.